Lang Tünde – T. C. Lang kreatív oldala
Könyvek, írás, olvasás, DIY projektek
Az Elmúlik című haikumat 2024. december 3-án írtam. Csak később tudatosult bennem, hogy ez a nap József Attila halálának évfordulója is. Akkor valami bennem is elmúlóban volt, valami régi, valami, amihez túl sokáig ragaszkodtam, pedig már nem szolgált.
A hideg, szürke téli napokon mindannyian vágyunk valamire, ami egyszerre melengeti a testet és a lelket. A csilis forró csoki pont ilyen vigaszt nyújtó csodaszer: egy korty, és máris átjárja minden porcikánkat az élet.
Az alábbi haikumat szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt, egy fagyos napon írtam, miközben frissen főzött csilis forró csokit kortyolgattam a párolgó illatviasz mellett, és a mécses táncoló lángjában gyönyörködtem.
2026. február 7-én rendezték meg a „Szerelmünk lapjai” pályázat ünnepélyes díjátadóját, amelynek a KMO Művelődési Központ és Könyvtár adott otthont. Itt vettem át a Vízió Könyvkiadó Egyesület különdíját a Romantoxic című versemért.
Évek óta nem láttunk ennyi igazi téli égi áldást: az elmúlt időszakban tekintélyes mennyiségű hó hullott, mintha a természet pótolni akarná, amit évek óta elmulasztott. Az első hópelyheknek persze mindenki örül. Bentről, meleg teát vagy forró csokit kortyolgatva gyermeki ámulattal figyeljük, ahogy a pihék aláhullnak (én legalábbis biztosan), és ahogy lassan vastag hópaplanná áll össze a fehérség odakint.
Aztán kilépünk a meleg lakásból, és arcul csap a sarkvidéki hideg és a valóság: a hókásás utak, a korcsolyapályává változott járdák, a késő buszok, és persze a reggeli nagy kérdés: csini csizma vagy bélelt bakancs?
Mindannyiunk életében akadnak napok, amikor az eső nemcsak az utcát, hanem a lelkünket is eláztatja. Ilyenkor könnyű elhinni, hogy a szürkeség örök, pedig a szebb holnap ígérete minden cseppben ott lapul: emlékeztet rá, hogy a viharok egyszer mindig elvonulnak.
Valahol mindannyian mesterei vagyunk az önszabotázsnak. Olykor mi fosztjuk meg saját magunkat az elismeréstől, a sikertől vagy a boldogságtól, és önként választjuk a szenvedést.
A belső ellenségünk csendes, ám annál kitartóbb tud lenni. Néha csak segítséggel győzhetjük le. De legyőzhetjük. Mindannyian képesek vagyunk rá.
Az első lépés a változás felé az, ha felismerjük: a töviskoszorú helyett választhatjuk a babérkoszorút is.
Nem minden barátság tart a sírig. Egyes emberek belépnek az életünkbe, míg mások kilépnek belőle. Nem mindenkiért kár – még ha akkor másként is érezzük.
A Szentendrei Kulturális Központ idén ötödik alkalommal hirdette meg a KULTKÖLTÉSZET – A költő te magad légy! felhívását, hogy a magyar költészet napja alkalmából versbe borítsák a várost, és a beérkezett műveket belvárosi helyszíneken, buszmegállókban és üres plakáttartókban helyezzék el. Gondoltam egy merészet, és én is beküldtem két veresemet: a Bocsánat című haikumat, illetve a Nem félek!-et.
„Kultköltészet, avagy térképre kerültem” A teljes bejegyzés megtekintése
Hiszek benne. Hiszem, hogy ha most úgy is tűnik, mintha elutasítanák, megtapad, és később kivirágzik.
Szavainkkal akarva-akaratlan megsebezhetünk másokat. De van egy varázsszó, amely gyógyít, ha már hibát követtünk el: „Bocsánat!”
Nem mindenki tudja használni, kellő érzelmi intelligencia szükséges hozzá. És csak akkor ér valamit, ha őszinte megbánással társul.
Van az a bántás, amikor ez már kevés. Olyankor Canossát kell járni.
