Hét év távolság. Ashely Poston könyvének a címe tavaly keltette fel a figyelmemet (a nagy hype időszakában nem hatolt át a páncélomon a létezésének a híre): erős romantika illata lengi körbe, és ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy továbblépjek a fülszövegre. Az pedig megerősített abban, hogy meg kell ismernem ezt a történetet. Jól ráéreztem arra, hogy nekem való olvasmány, az idei év kedvence lett! (Egészen addig, míg nem olvastam Ashely Poston előző regényét, a Halott romantikát, mert az felkúszott mellé… De arról majd a következő bejegyzésben!)
Clementine egy vonzó srácot talál az otthonában
(eddig az én 2020-ban megjelent Főszereplő ajándékba című novellám is lehetne), csakhogy nem ugyanabban az idősíkban élnek (az eltérő síkot tekintve is van hasonlóság): a lány a nagynénjétől örökölt mágikus lakásban Iwan hét évvel korábbi verziójával fut össze időről időre. A levegő csak úgy szikrázik a két fiatal között. Na de lehet egy ilyen kapcsolatnak boldog vége?
A Ház a tónál az egyik kedvenc romantikus filmem (a másik a Ha igaz volna, aminek még lesz jelentősége a következő könyvajánlómban, ami a Halott romantikáról fog szólni) – nem koppintotta a sztorit, közel sem, de hozza a vibe-ját.
A lányom az alapszituációt hallva kijelentette, hogy ezt ő is el akarja olvasni, de a fülledt erotikus jelenetek miatt egy-két évet még várnék azzal, hogy a kezébe adjam – merthogy azok is akadnak benne.
A Hét év távolság mégis több egy szirupos mesénél:
fontos eleme a gyászfeldolgozás. Ugyanis Clementine elveszítette imádott, különc nagynénjét, és ahogy egyikünknek sem könnyű a búcsú, úgy neki sem az.
Aki elolvasta a történetet, tudja, miért citromos sütit tettem a könyv mellé 😉
Clementine kifejezetten rokonszenves:
látszólag elégedett lehet az életével, sikeres a szakmájában, kitartó, tudja, mit akar – a magabiztos felszín alatt azonban egy érzékeny lány rejlik. Könnyű vele azonosulni, ráadásul nálam plusz előnyt jelentett, hogy könyves szakmában dolgozik. Iwan az a típusú karakter, akiről a nők szívesen álmodoznak, de nem gejl, és nem is az a tipikus elérhetetlen kőgazdag macsó, amikkel Dunát lehet rekeszteni. Felsorolhatnám az összes szerethető mellékszereplőt is a barátnőitől elkezdve a szülein át a főnökéig. Mindet szerettem. A könyv különlegessége, hogy nincs benne antagonista, illetve ha jobban belegondolok, Clementine legnagyobb ellenlábasa saját maga – a személyisége azonban szép fejlődési ívet fut be.
Az LMBTQ+ közösség több karakteren keresztül is megjelenik a történetben. Aki emiatt esetleg tartana a könyvtől, azt megnyugtathatom: ezek a szálak egyáltalán nem erőltetettek, és nem a szereplők szexuális orientációján van a hangsúly. Egyszerűen és természetesen simulnak bele a történetbe, ahogyan a való életben is természetes, hogy különböző emberek vesznek körül bennünket.
Nagyon közel áll a szívemhez
Ashely Poston könnyed, filmszerű, mégis érzelemdús írásmódja, és ironikus (meg morbid, de ez majd a másik könyvajánló témája lesz) humora. Olvadoztam, nevettem és sírtam olvasás közben, majd’ szétvetettek az érzelmek. Kínzással ért fel, amikor szünetet kellett tartanom az olvasásban.
Élveztem, hogy az apró morzsákból – mint egy nyomozó – ki tudtam következtetni azok jelentőségét és az összefüggéseket, és ezek az elrejtett jelek még tovább fokozták a csodálatomat. Bravúrosan felépített a történet!
Nem árulok el róla többet, olvassátok el ti is a Hét év távolságot, tökéletes (indián nyári) olvasmány!
Fun fact: ez az első éldekorált könyvem! 🙂
Tetszett a cikk? Osszátok meg ismerőseitekkel is!
Megtaláltok a Facebookon, az Instagramon és a TikTokon is.
Kövessetek! 
