Kövesd a holdat

Kolléganőm, a Dóriii Könyvei YouTube-csatorna Dórija adta kölcsön James Norbury könyveit (Nagy Panda és Kicsi Sárkány, Az utazás, A macska, aki zent tanított), melyek közül utolsóként kerítettem sort a Kövesd a Holdat című mesére. (Hálásan köszönöm, Dóri! <3) Ez az a könyv, amit napokra félretettem, amikor közeledett a végkifejlet, mert tudtam, hogy meg fog ríkatni. Úgy is lett.

A történet télen játszódik, hajnalban kezdődik – napszakokra van tagolva –, másfél napot ölel fel; helyszíne egy erdő. Amaya, egy kiskutya a szüleit keresi, akiktől elszakadt a hóviharban. Közrefogja egy farkascsorda, ám egy idős, sérült farkas megmenti. Anyukája egyszer azt mesélte neki, bárhová szeretne eljutni, kövesse a holdat, az majd elvezeti oda, ahol lennie kell. Az úton a Farkas óvja, tanítja Amayát, miközben benne is változás megy végbe.

James Norbury könyveiben visszatérő elem az út élvezetének megtétele a célig, a társaság az úton és a külső kényszerből vagy felismerésből kicsírázó változás. A többi művében is feltűnik a jelen pillanat megélésének fontossága – ám utóbbi hatványozott szerepet kap ebben a kötetben, és erős kontrasztot alkot az elmúlás motívumával, ami átível az egész történeten; jól illeszkednek hozzá a sötét tónusú illusztrációk. Ennek kapcsán – az előző könyvekhez képest – nagyobb hangsúlyt kap az elfogadása annak, hogy bizonyos dolgok felett nincs befolyásunk.

Mégis ott él benne a remény, és arra biztat, hogy járjuk az utunkat, haladjunk előre, küzdjük le a nehézségeket.

Ezt a kötetet is Utószó zárja, amelyen keresztül bepillanthatunk James Norbury életébe, a Végszóban pedig a macskája elvesztéséről mesél.

A Kövesd a holdat többek között azért is került különösen közel a szívemhez, mert „holdmániás” vagyok, magamra tetováltattam egy holdfázist, ahogyan egy lótuszt is, ami szintén feltűnik a könyvben.

Ez a történet a szívembe mart. Most, hogy az ajánló kedvéért újra elolvastam, ismét megkönnyeztem. Azt hiszem, ez a kedvenc Norbury-könyvem. Olvassátok!

*