A hazara

Öt év. Öt éve kerülgettem Németh Krisztina A hazara című könyvét, ennyi ideje volt a polcom lakója. Féltem tőle.

Hazara:

Afganisztán középső, hegyvidéki területein élő, a szunnita többséggel szemben, az iszlám síita ágához tartozó népcsoport. Vallásuk miatt a tálibok üldözik őket.

Nagyon szeretem Kriszti közvetlen fogalmazásmódját, és mielőtt nekem estek, hogy nem illik keresztnevén szólítani az írókat, megjegyzem, hogy személyesen ismerem, és ő nekem nem „Németh”, hanem Kriszti. Ráadásul földim, szintén vasi. Korábban írtam könyvajánlót a Sorsforgácsok című lehengerlő novelláskötetéről, sőt, ott vigyorgok a borítója belső felén, a rövid ajánlóm mellett.

Bevallom, sokszor húztam ki és tettem vissza A hazarát a többi dedikált könyv közé. Egyrészt tartottam az idegen kultúrától (furcsa, mert alapvetően nyitottnak tartom magam), másrészt attól, hogy arcon fog csapni a valóság. Mert az események ugyan részben az írói fantázia szüleményei, mégis valós alapokon nyugszanak. Kriszti egy Pakisztánból menekült ifjú kollégájának, Hamidnak és családjának a történetét dolgozta fel a könyvben.

Most viszont nagyon jókor kaptam le a könyvespolcról. Az elején valóban nehezen szoktam meg az afgán helység- és személyneveket, és már a felütés is baljóslatú volt, mégis hamar magába rántott, és nem engedett. Magához szorított, fogva tartott. Megkínzott. És megríkatott.

(…) a lelket nem lehet csak röptetni, magasságokba emelni. Néha olyan mélységekbe is le kell húzni, ahol az ember meglátja önmagát, a hibáit, a gyarlóságát, hogy megértse mindazt, ami belül nyomja és szorítja, hogy aztán újult erővel tudjon a magasba szállni.

A könyv két nagyobb egységre tagolódik. Az első rész A család címet viseli, az 1973-tól 1994-ig tartó időszak eseményeit öleli fel, a narráció egyes szám harmadik személyű. A hetvenes években Afganisztán belpolitikája átrendeződik, Ebrahim Alizdának pedig nehéz döntést kell meghoznia. Feleségével, a tanult Zamirával és kamasz öccsével, Isszával Kabulból Pandzsaóba költözik egy gyerekkori barátja segítségével. A síita vallású hazarákat ott sem látják szívesen, de kemény munkával sikerül mindent elölről kezdeniük, és a család is bővül. Közben a többségben lévő, szunnita tálibok egyre nagyobb hatalomra tesznek szert, a nőket egyre jobban elnyomják, a hazarák élete pedig fabatkát sem ér a szemükben.

A második rész, a Hamid 2010 és 2015 között játszódik, és a címszereplő kalandjait beszéli el egyes szám első személyben. Hamid Ebrahim leszármazottja, de már Pakisztánban látta meg a napvilágot 1999-ben. Kvettában él a szüleivel és lánytestvéreivel, a robbantások mindennaposak. Noha korábban is gondolkodott szökésen, egy  tragédia megadja a végső lökést ahhoz, hogy mindössze tizenegy, azaz 11(!) évesen útra keljen az ismeretlenbe, Iránba, ahol a halál nem jár folyton a nyomában. Az élet azonban Iránban sem fenékig tejfel, és egy szerelmi csalódás után továbbáll Törökországon, majd Görögországon keresztül Szerbiába, aztán Magyarországon át Ausztriába. De nem ilyen könnyen, ahogyan itt felsoroltam. Az utazás kegyetlenül embertpróbáló, főleg egy kiskamasznak. Nem is mindenki éli túl.

(…) Átkozott hazarák vagyunk! Minket még a pokol sem akar befogadni!

A történet fordulatokban és kalandokban gazdag, néhol szívbe markoló, máshol megkacagtató. Noha a forgatókönyvet részben az élet írta, Kriszti járt utána a részleteknek, ő öntötte szavakba, és tette stílusával befogadhatóvá a megrázó részeket – amelyekből jó sok található a könyvben. Idegen szavak színesítik és teszik hitelessé az írást.

Ahogyan egy korábbi blogbejegyzésemben is írtam, iszonyatosan dühös voltam, amikor 2015-ben migránsellenes plakátok lepték el az utcákat, és az én nagycsoportos gyermekem megkérdezte, hogy kell-e félnünk tőlük. A hazarát minden csípőből migránsozónak kötelező olvasmánnyá tenném, hogy legalább halvány fogalmuk legyen arról, mi veszi rá tömegével az embereket, hogy otthagyják a hazájukat, mi elől és milyen körülmények között menekülnek.

(…) egy az istenünk, még ha a vallásunk nem is. És ő ebből nem csinált problémát. Egy hite volt, az emberség (…)

Okkal tartottam tőle, de megérte várni erre A hazarára. Számomra az év legmegrázóbb olvasmánya. Az első, szülőföldes kiadást olvastam, amelynek ugyan vannak apró gyermekbetegségei, de félretéve ezeket – és az író személye miatti pozitív diszkriminációmat is – ötcsillagos könyv. Azóta megjelent egy újabb kiadás a Smaragd Kiadó gondozásában.

Szeretnék külön szót ejteni a fantasztikusan megkomponált borítóról, amelyen maga Hamid látható.

Tizenegy évesen tanultam, szabadidőmben a barátaimmal kerékpároztam, meg Take Thatet hallgattam. Hamid keményen dolgozott, a robbantások után segített azonosítani az áldozatokat, és vinni a családtagjaiknak a halálhírüket. Remélem, a gyerekeim egész életük során a töredékét sem fogják megtapasztalni annak a borzalomnak, amelyen Hamid az alatt az öt év alatt keresztülment.

Jó szívvel ajánlom A hazarát mindazoknak, akik szeretik az igaz történeteket, nyitottak a témára – valamint érzékenyítésképpen a politikusoknak és az idegengyűlölőknek.

Németh Krisztinát megtaláljátok a Facebookon, a könyvet pedig minden valamire való online és offline könyvesbolt kínálatában.