A balatoni sellő

Már nem is emlékszem, hogyan találkoztam először Király Anikó A balatoni sellő című könyvével, de azt tudom, hogy külön-külön a Balatonhoz és a kitalált lényekhez kapcsolódó történetek is bejönnek; kíváncsi voltam, hogyan működik a kettő együtt. Karácsony előtt a könyv a virtuális kosaramban landolt, a szeretet ünnepén betettem a fa alá, tavasszal pedig levittem a Balaton partjára. Sajnos sellőhöz nem volt szerencsém, de egy kedves történethez igen.

A balatoni sellő keményborítós,

tapintása kellemes, rajta a növényi ornamentika tetszetős, a klasszikus könyveket idézi, akárcsak a beltartalom, az írónő ugyanis a 19. század végére repíti vissza az olvasókat. A jó papírválasztásnak külön örültem: a szembarát lapok nem vakítottak túlzott fehérséggel (igen, ez is számít), és a kötet a közel 400 oldal ellenére sem húzta a kezemet.

Szofi az elszegényedett Kassay család legifjabb sarja;

talpraesett, önfejű és megzabolázhatatlan, kíváncsi természete miatt gyakran keveredik bajba. Nővére, Aliz vállát nehéz súly nyomja: tőle várják a család anyagi helyzetének rendezését egy jól megkötött házasság révén. Az elvárásoknak megfelelően, rangjához méltón, illedelmes, tartózkodó úrilányként viselkedik. Ugyanakkor gyerekesen naiv, egy ékszertől várja sorsa jobbra fordulását. A két lány a szeretett nagyszülők halála után eltávolodott egymástól.

(…) az élet nem könnyű, de ha nem harcolunk azért, amit akarunk, akkor nem is élünk igazán.

A cselekmény java része Balatonfüreden játszódik,

ahol a titokzatos balatoni sellő tartja rettegésben a vízre merészkedőket. Szofi újdonsült barátjával ered a rejtély nyomába, míg Aliz az Anna-bálra készül, hogy tehetős férjet fogjon. Közben az Alizba reménytelenül szerelmes Johannes két társával galibából galibába keveredik, egy csendőrrel a nyomában, miközben igyekeznek eljutni az ország túlsó feléből Füredre.

A történet kellemes folyású,

megfelelő arányban keveredik a leírás és a cselekmény, ami bővelkedik kalandokban. A leggyengébb pontnak a Balaton Jégszívéhez kapcsolódó legendát találtam, de azt sem zavaró módon. Rajongok azért, ha egy történelmi vagy irodalmi személy feltűnik egy regényben – erre sor került, és az illető üde alakja lett a kötetnek.

De hát az ihlet már csak ilyen. Váratlan helyekről telepedhet az ember vállára, aztán nem ereszti.

A szereplők jelleme erős, de nem túl árnyalt:

a jók jók, a rosszak pedig rosszak; fejlődés leginkább Aliz, illetve az érte plátóian rajongó zenetanár, Johannes esetében figyelhető meg. A szülőket utáltam, Alizzal kifejezetten nehezen barátkoztam meg, a vadóc Szofit viszont aranyosnak találtam. Az idealizált, visszaemlékezéseken keresztül megismert, a kor társadalmi elvárásaira fittyet hányó nagyszülők szintén rokonszenvesek voltak, de az abszolút kedvencem a kertész, Kertész István lett.

– Hogy hívnak, fiam?
– Kertész Istvánnak, ami mókás, mert a foglalkozásom szerint is az lennék. Az apám is Kertész kertész, az öregapám is Kertész kertész volt. Mindnyájan Istvánok. Bár ha apámmal van dolguk, akkor a Kertész Pistát keressék a vasútállomás felé, most ott dolgozik. Ha meg az öregapámmal, akkor hiába fáradoznak, mert már vagy tíz éve jobblétre szenderült, és kifejezetten azt kérte, még imákkal se zargassuk – mondta a férfi, majd elgondolkodva hozzátette: – Talán csak az öreganyámra értette.

Noha A balatoni sellő fiatal korosztálynak szól,

nyelvezete nem lett lebutítva, sőt, kifejezetten gazdag a szókinccsel rendelkezik, és az írónő remekül idézte meg a 19. század végének hangulatát. Néhol azonban belefutottam oda nem illő, túl modern kifejezésekbe, amelyek kizökkentettek az olvasásból. A jellem- és helyzetkomikumnak köszönhetően rengeteget mosolyogtam, a leheletnyi romantika pedig megdobogtatta a szívemet. Összességében nagyon kellemes szórakozást nyújtott a regény.

Elsősorban a 10–14 éves lányoknak és a klasszikus lányregények kedvelőinek ajánlom ezt a bájos történetet, amiből igazán el tudnék képzelni egy televízió-képernyőre adaptált ifjúsági minisorozatot!