Esetlapok

Az utóbbi időben nem voltam túl aktív a blogon, de most, hogy magam mögött tudhatom az államvizsgát (okleveles emberei erőforrás tanácsadó lettem 🥳), több időm jut az olvasásra, illetve könyvajánlók és nem könyvajánlók (😉) írására.

Sásdi Tamás blogbejegyzésének köszönhetően figyeltem fel Imolya Patrícia Esetlapok című könyvére. Tamás volt olyan jó fej, hogy kölcsönadta (ezúton is köszönöm 😊), én pedig vittem magammal a nyaralásra. Jó választás volt!

Imolya Patrícia önkéntes szekundánsként és segédápolóként tevékenykedett orvostanhallgatóként – mely a koronavírus-járvány idejére is esett –, a kórháznovellák ennek az időszaknak a lenyomatai. Anyukám, közel 40 évet dogozott az egészségügyben, a pandémia után tette le a lantot, így nem ismeretlen számomra a közeg, amelyben játszódnak a történetek, többek között ezért is vetettem bele magamat kíváncsian a lapokba.

A kötetben húsz elbeszélés található. Önmagában egyik eset sem lenne vicces, de a szerző egyiket-másikat olyan köntösben tálalja, hogy képtelenség megállni kuncogás nélkül. Imolya Patrícia stílusa és ironikus, már-már abszurdba hajló humora nagyon közel áll az enyémhez, ennek köszönhetően gyorsabban haladtam a könyvvel, mint szerettem volna. Flowban olvasok, jaj annak, aki kizökkent belőle, de ezúttal önszántamból akasztottam meg a folyamatot, hogy felolvasásokat tartsak a családnak – nagy örömükre.

– Huh, véletlenül a törvényes kivégzés BNO-kódját sikerült begépelnem – morogta az orvos. – Na mindegy, végül is az is jó lehet.
Őszintén nem tudom, miért van külön BNO-kód a törvényes kivégzésre, amikor például az egyszerű középfülgyulladásra nincs. Bár mondjuk az „utas sérülése űrjárműbalesetben” nevű, rendkívül gyakori diagnózisra is van. Nagy álmom, hogy egyszer ezt írhassam be egy beteg papírjára.

A szerző természetesen nem vicceli el az egészet, akadnak nagyon is komoly, megindító, megrázó novellák. Úgy vélem, a humor a szerző és a társai számára a túlélés, a traumafeldolgozás eszköze. Mert ezt máshogy nem lehet kibírni. Hogy előtte fekszik valaki, és tehetetlenül várja a halálát. Hogy a kézfején lévő zúzódások emlékeztetik arra, hogy nem sikerült valakit megmenteni. Akár önmagától. Hogy a nyomor olyan bugyraival szembesül itt és most, Európa szívében a 21. században, amelyekről azt gondolnánk, hogy nem létezhet civilizált társadalomban. Nem is beszélve az egészségügyi dolgozók munkakörülményeiről, amelyet a szerző szenvtelenül, mintegy mellékesen ismertet. Erre gondolva elönt a düh, hogy a döntéshozók a klimatizált irodájukban békés kávézgatás mellett egy tollvonással újabb sebet ejtenek a rendszeren, miközben azok, akik sorsáról rendelkeznek, hivatásuknak tekintik az egészségügyet, próbálnak küzdeni és nem belerokkanni, kiégni.

Annyi interakciónk van életünk során, annyi emberre vagyunk hatással, de ebből szinte semmit sem veszünk észre. Azt viszont észrevesszük, amikor mindez hirtelen eltűnik. Amikor valaki valamiért nem bukkan fel többé a sarki boltban. Nem sétál végig ugyanazon az utcán. Nem száll fel ugyanarra a buszra.
Nem megy be többet dolgozni. Nem hívja többet a barátait.
És soha többet nem megy haza.
Azt észreveszik.

A könyvet mégis áthatja a remény és a tenni akarás, sugárzik belőle az empátia és elkötelezettség. Külön öröm volt betekinteni a szerző érzéseibe, megismerni a vívódásait, a hullámhegyeit és hullámvölgyeit. Ez a szubjektivitás és érzelemgazdagság emeli az Esetlapokat az egyszerű kórháztörténetek fölé. Azt kívánom a szerzőnek (és minden egészségügyi dolgozónak), hogy őrizze meg a humorát, és tartson ki, nagy szükség van rá.

Régen nevettem ennyit könyvön, és hatódtam meg ilyen sokszor. Jó szívvel ajánlom 13-14 éves kor felett mindenkinek, nem csak az egészségügyi dolgozóknak. Kötelező olvasmánnyá tenném mindazok számára, akik az egészségügyről döntenek.