Aki régóta követ, annak nem lesz újdonság, aki most találkozik velem először, annak meg elárulom, hogy preferálom a személyre szabott, DIY dolgokat és az élményeket a hagyományos ajándékokkal szemben. Szívesebben fabrikálok valami egyedi meglepetést (például ilyet és ilyet nászajándékba, vagy ilyet a locsolóknak), vagy ajándékozom olyan dolgot, ami egy életre szóló élményt nyújt. És bevallom, én is jobban örülök ezeknek.
Nem tudom, hogy ki volt a fellépő, amikor életemben először vettem részt koncerten: vagy a Sitkei Rockfesztiválra cipeltek el a szüleim, vagy egy, a celldömölki művelődési házban megtartott fellépésre (Pap Rita és Bodnár Attila vagy Pa-dö-dő – sejtelmem sincs, melyiken jártam előbb), de az biztos, hogy valamikor a kilencvenes évek elején történt.
Hogy hogyan kapcsolódik össze a két dolog? A környezetem tisztában van azzal, hogy nagyobb örömet tudnak szerezni nekem egy koncertjeggyel, mint egy tányérkészlettel.
Így nyílt alkalmam a színpadon látni Hans Zimmert. A Da-Vinci kódból ismert Chevaliers de Sangreal a zenelejátszón keresztül hallgatva is libabőrt okoz, de élőben, nagyzenekar és énekkar együttes előadásában, fényjátékkal és vetítéssel kiegészítve teljes katarzist, összeroppantja az ember lelkét. Természetesen terítékre kerültek a zúzósabb számok is, mint A sötét lovag betétdala, ahol HZ megmutatta, hogy milyen jól áll neki a rock. 🙂
A 2Cellos már a 2011-es Smooth Criminal-feldolgozással a szívembe lopta magát, és nagyjából azóta terveztem megnézni a fiúkat élőben – erre végül tavaly decemberben került sor. Előre vették az érzelmesebb számokat, mint a Keresztapát és a Love Storyt, aztán valami megindult a Smooth Ciminalnál, ami tovább fokozódott az AC/DC Thunderstruckján, a gát végül akkor szakadt át, amikor felcsendült a Smells like teen spirit: az arénában ülők felpattantak a helyükről, előre rohantak, és a tömeg úgy őrjöngött, mintha Kurt Cobain főnix módjára feltámadt volna hamvaiból és megjelent volna a színpadon. Egyszerűen hihetetlen volt!
Ezért érdemes koncertre járni: hallgathatod otthon a stúdióban felvett, hamis hangoktól mentes, „steril” albumot, de nem adja vissza a koncertélményt, az elképesztő energiabombát, a hangulatot, amikor a jelenlévők szíve egy ritmust ver, ezernyi torokból szakad fel az ének, és több száz mobil fénye hullámzik gyertyák és öngyújtók helyett.
Akad egy-két olyan színpadi darab, ami különösen közel áll hozzám, például a Lord of the Dance. Annyira, de annyira szerettem volna látni, hogyan járnak Michael Flatley géppuskalábai, és úgy elszontyolodtam, amikor bejelentette a visszavonulását… Ettől függetlenül nem mondtam le a Lord of the Dance-ről, és de jól tettem! Egy külön blogposztban meg is emlékeztem róla.
Vagy a Rómeó és Júlia című musical. Szerintem rekordot állítottam az Operettszínházban: senki nem sírt még annyit előadás alatt, mint én. 🙂
És eljutottunk a bejegyzés apropójához. Van egy mű, amely különleges helyet foglal el a szívemben, egy rockopera, amellyel majdnem egyidős vagyok és amit szinte az anyatejjel szívtam magamba: az István, a király. Anyukám mesélte, hogy miután megnyílt a határ nyugat felé, és megvették az első videólejátszójukat a túloldalon, ez volt az egyik első műsor, amit rögzítettek – én pedig szépen kiszolgáltam magam: betettem ezt a kazettát a videomagnóba, megnyomtam a „Play” gombot és megszűnt számomra a külvilág, el sem tudtak vonszolni a képernyő elől. A rockopera iránti rajongásom megmaradt felnőttként is. Míg más nótákat, MTV-t, miegyebet hallgat vasárnap délben, nálunk István, a király szól az ebédhez. (Vagy klasszikus rock. :)) Zseniálisan megírt mű, fülbemászó dalokkal, amelyek fantasztikus énekesek előadásában hangzanak el – csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni róla. Nagy örömömre szolgál, hogy Varga Miklóst hallottam énekelni élőben, ám a művet nem láttam színpadon az eredeti felállásban.
Most azonban lehetőségem adódott megtekinteni az újragondolt rockoperát az Operettszínházban. Varga Miklós és Vikidál Gyula nagyon magasra tette a lécet, és tudtam, ahhoz, hogy maradéktalanul élvezzem a produkciót, el kell engednem őket, el kell vonatkoztatnom az 1983-ban forgatott filmtől. Ezt szem előtt tartva léptem át az Operettszínház ajtaját, ennek ellenére óhatatlanul is összehasonlítottam néha a kettőt előadás közben.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A jelmeztervező szakított a hagyományos, korhű öltözékekkel, modern, de egyszerű ruhába bújtatta a szereplőket, a díszlet remekül kiegészítette ezt a letisztultságot. A koreográfia és a tánckar fantasztikus volt, a szereplők minden irányban kihasználták a teljes rendelkezésükre álló teret, és még annál is többet: feltűntek a nézők között. A tűzzsonglőrök és a gólyalábasok produkciója tovább emelte az egyébként is nívós előadás színvonalát. Az érzelmek nagyobb szerepet kaptak, mint bármely más korábbi feldolgozásban, István vívódása és a többi szereplőhöz való viszonya került előtérbe. Veréb Tamás alakította Istvánt, Feke Pál pedig Koppányt; nem egyszerűen elénekelték, hanem eljátszották a dalokat, akár egy prózai darabban, többször is elszorult a torkom. Szeretném külön kiemelni Kálmán Petra (Réka) csodás hangját és Szomor György (Torda) alakítását, akinek elhittem, hogy a magyar nép ősereje tör elő belőle sámáni képességein keresztül.
Áhítattal néztem a darabot. Az első fele is lenyűgözött, de a szünetet követően, miközben legszívesebben tombolva énekeltem volna a jól ismert dalokat, a gyomrom golflabda méretűre zsugorodott, és folyamatosan lúdbőröztem. Hiába teltek el napok az előadás óta, még mindig a hatása alatt vagyok.
Székely Kriszta rendezése méltó az eredeti rockoperához, képes arra, hogy megszólítsa a fiatalabb korosztályt, miközben a Varga–Vikidál-féle változat rajongóinak sem okoz csalódást.
Köszönöm Virágnak, hogy kihúzhattam egy újabb tételt a bakancslistámról! 🙂
*
Tetszett a cikk? Osszátok meg ismerőseitekkel is!
Megtaláltok a Facebookon és az Instagramon is.
Iratkozzatok fel a hírlevélre, hogy értesüljetek a friss bejegyzésekről, DIY ötletekről és akciókról, és töltsétek le az ajándék novellát!
Feliratkozom
