Régóta terveztem elmélyedni Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényében. Sásdi Tamás barátom, aki a Könyvtörténet oldalt vezeti, felvetette, hogy noha ismeri, kíváncsi rá, mit mondana számára most, és csinálhatnánk belőle közös olvasást. Így esett meg, hogy Máraival kezdtem 2024-et.
Miközben az emberek a 2. világégés során pusztítják egymást, a háborútól távol, ősei kastélyában a hetvenes éveiben járó tábornok – szokatlan módon – levelet kap. Arról értesül, hogy valaki negyvenegy év és negyvenhárom nap után visszatért és meglátogatja. Nem derül ki, hogy kicsoda, mi okból távozott, honnan tér vissza, de a négy évtizednyi távollét ténye már önmagában súlyos dologra utal.
A csukott redőnyök mögött, az aszalt, pörkölt és elszáradt kertben utolsó dühével lobogott a nyár, mint egy gyújtogató, aki esztelen dühében felgyújtja a határt, mielőtt világgá megy.
A regény első harmadában a tábornok visszaemlékezéseiről olvashatunk: hogyan ismerkedtek meg a szülei, miként múltak az évek a bécsi katonai nevelőintézetben, ahol mély barátságot kötött Konráddal, hogyan telt az ifjúkoruk ebben a „jó házasság”-ban. Henrik és Konrád egymás ellenpólusai: míg előbbi racionálisan gondolkodó, magasztos eszmékben hívő született katona, utóbbi kirekesztett, messzi tájakra vágyódó, a zene bűvöletében élő, érzékeny művészlélek, barátságuk azonban minden különbőzőségük ellenére megingathatatlannak tűnt.
Az emberek semmire nem vágynak úgy, mint önzetlen barátságra. Reménytelenül vágynak erre.
Márai a vendég érkezésével stílust vált: a tábornok a barát által csak néhol megszakított, hajnalig tartó gőgös monológja veszi kezdetét, melyen keresztül szép lassan kirajzolódnak a negyvenegy évvel ezelőtti események, amelyek oka és mikéntje már jelentőségét vesztette. Az idős férfi negyvenegy évi töprengését és sértettségét zúdítja a vendégére, filozófiai eszmefuttatást folytat az élet értelméről és céljáról, az emberi természetről és szenvedélyről, barátságról és irigységről, hűségről és boldogságról, szenvedélyről. Visszasírja a letűnt kort, amelyben felcseperedett, idealizál egy közel sem ideális világot. Csapong, gyakorta ismétli önmagát.
De lelked mélyén görcsös indulat szorongatott – vágy másnak lenni, mint amilyen vagy. Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. (…) El kell viselni, ennyi a titok. El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát.
Amellett, hogy elmélkedése elgondolkodtatott és szétcetliztem a könyvet, a tábornok nyughatatlan felesége, Krisztina sorsa érintett mélyen, valószínűleg azért, mert hasonlóan zabolátlan a természetünk. Ő itta meg a férfiak becsületességének, gyávaságának és konokságának a levét.
@tclangcreative A kedvenc részletem Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című könyvéből. ❤️ Mi a ti kedvenc idézetetek belőle? #könyvtok #felolvasás #máraisándor #agyertyákcsonkigégnek #klasszikusirodalom #magyarkönyvtok #magyarkönyv #magyaríró #magyartiktok
Meghökkentem, hogy Márai a barátságot, az igazi, mély barátságot csak férfiak között elképzelhetőnek ábrázolja. De, ki tudja, talán mégis neki van igaza…
Tudod, az ember szeret visszafizetni az isteneknek a boldogságból valamit. Mert az istenek közismerten irigyek, s mikor adnak a földi halandónak egy évre való boldogságot, rögtön felírják ezt a tartozást, s az élet végén uzsoraáron követelik vissza.
A könyv mondanivalója számomra, hogy az ember a sértettsége miatt képes eltékozolni az életét: némaságba burkolódzni, több mint negyven éven keresztül haragudni, emészteni magunkat vélt vagy valós sérelmek miatt, várni valamire, ami talán el sem jön, esélyt sem adva az elengedésnek és továbblépésnek, az önsajnálat mocsarába ragadni élethosszig tartó boldogtalanságra ítélve magunkat – életünk alkonyán visszatekintve mit válaszolnánk, megérte?
Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet.
A regény sajátos hangulata és Márai patetikus metaforái hamar rabul ejtettek. A gyertyák csonkig égnek erős lélektani történet, tele feszültséggel és fájdalommal, feloldozás nélkül. Nem való tizenévesek kezébe, meg kell érni ahhoz, hogy valaki díjazni tudja a mélységeit és magasságait.
A végén nem számít semmit a világ. Csak az számít, ami a szívünkben marad.
Tamás könyvajánlóját itt találjátok.
Tetszett a cikk? Osszátok meg ismerőseitekkel is!
Megtaláltok a Facebookon, az Instagramon és a TikTokon is.
Kövessetek! 
