Utas és holdvilág

Jó ideje követem a Vatest Instagramon. Október végén az Utas és holdvilágból tettek ki egy idézetet. Másnap el is mentem a siófoki könyvtárba, hogy kikölcsönözzem a könyvet. A könyvtáros hölgy kérdezte, hogy ez most valami kötelező olvasmány-e, mert olyan sokan keresték az elmúlt egy hónapban. 🙂 Végül a raktárból kerített nekem egy példányt. Annyit elárulhatok elöljáróban, hogy a regény méltán örvend ilyen népszerűségnek, és rengeteg gondolat mellé helyeztem jelölőcetlit.

Az Utas és holdvilág főszereplője,

Mihály harminchat éves, apja vállalatánál dolgozik, a polgári középosztályba tartozik. Erzsivel Olaszországba utaznak nászútra, ahol összefutnak a férfi diákkori barátjával, Szepetneki Jánossal. A viszontlátás annyira felzaklatja Mihályt, hogy az esti borozgatás alkalmával mesél feleségének lázadó kamaszéveiről és a társadalmi elvárásokra fittyet hányó Ulpius testvérekhez fűződő barátságáról.

Másnap levelet kap Zoltántól, Erzsi korábbi férjétől, akitől elszerette az asszonyt. A levél hatására egészen más színben kezdi el látni házasságát. Amikor nászútjuk következő állomására tartanak, Mihály véletlenül rossz vonatra száll, ám ahelyett, hogy felesége után indulna, hagyja, hogy az ösztönei vezéreljék, mint kamaszként.

Nem bírom, ha valaki függ tőlem, akárha kiszolgáló személyzet formájában, azért csináltam mindent egyedül legénykoromban. Nem bírom elviselni a felelősséget, és rendszerint meggyűlölöm azokat, akik várnak tőlem valamit…

Mihály két évtizeden keresztül nyomta el önmagát,

próbált meg beilleszkedni a társadalomba és megfelelni a vele szemben támasztott elvárásoknak. A házasságkötés, Olaszország és a nosztalgia rádöbbentik, hogy mégsem azt az életet éli, amit szeretne. Keresi az útját. Visszavágyik a kamasz éveibe, vágyik Ulpius Éva után, és vágyja a halált.

Mindannyiunkban van egy kis Mihály. Az ő mélabúja, a beteljesületlen szerelem felett érzett fájdalma, a józan észnek ellenmenő, minden fölé helyezkedő izzó vágya és heves bele nem törődése mindegyikünk számára ismerős lehet, ha máshonnan nem, legalább kamaszéveinkből. Ezért sem lehet pálcát törni felette.

Ettől ijedtem meg, önmagamtól, attól, hogy mi mindenre lennék én képes, hogy még mi minden történhetnék velem. De nem, ezt azért mégsem. Valami kell, ami visszatartson egy nőt. És akkor már a legjobb Zoltán.

Rezonáltam Erzsivel,

aki a megaláztatás elől Párizsba menekül, ott új életet kezd, és akiről méltatlanul kevés szó esik az elemzésekben. Az asszony éppúgy alávetette magát környezete akaratának, elnyomta igaz természetét, majd dacol az elvárásokkal és keresi önmagát, mint Mihály. Szereti a férjét – jobban, mint Mihály őt – ám eszköz is számára: a lázadás eszköze.

Határozott, önfejű, mégis kezelhető tizenéves voltam. Lázadásom – csakúgy, mint Erzsinek – főleg az udvarlóválasztásaimban nyilvánult meg, rendszerint olyan fiúkba szerettem bele, akiktől tiltanám a lányomat. Szegény anyám hiába próbált a lelkemre beszélni, nem hallgattam rá, szereztem is életre szóló sebeket. Miközben a külső, felszínes szemlélők számára a társadalom mintapéldányát testesítem meg, a lelkem mélyén tombol a vadság, és azt a magam módján engedem szabadon. Kompromisszumokra hajlandó vagyok, de önmagam feladására nem. Egy vékony mezsgyén mozgó konszolidált lázadó.

A szerelem mindvégig megőriz egy pillanatot, azt a pillanatot, amikor született, és akit szeretnek, sosem öregszik meg, szerelmese szemében mindig tizenhét éves marad, és kócos haját, könnyű, nyári ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, amikor fújt, abban a végzetes pillanatban.

A mellékszereplők

révbe érése erős kontrasztban áll a két főszereplő útkeresésével. Különböző módon illeszkedtek be a társadalomba: van, aki teljesen, más kivonult belőle, de olyan is akad, aki tökéletesen elégedett azzal, hogy úgy simult bele, hogy mégsem.

Ulpius Éva alakja távoli, szinte nem e világi, mégis ő Mihály minden tettének mozgatórugója. A férfi nem tud róla semmit, a tizenéves lány képe él benne. Minden jel arra mutat, hogy a feloldozás csak akkor jön el, ha újra találkoznak.

Talán túl sok a véletlen,

a szereplők útjai a realitásnak ellentmondóan keresztezik egymást, az író maga is többször felhívja a figyelmet a koincidenciára; ebben a történetben különös „gravitáció” működik. Átitatja a misztikum, és rávetül a halál árnyéka. Tele van az elérhetetlen és az elmúlt utáni vággyal. Élettapasztalattal és bölcsességgel.

Magával ragadtak a megmagyarázhatatlan történések, kísértetek, és érdekesnek találtam Waldheim nézeteit a halálkultuszról és a halálról.

Az Utas és holdvilág olvasása számomra felért egy önismereti utazással.

Az idei évem leginkább meghatározó olvasmánya. Mégsem ajánlom mindenkinek. A főszereplő jelleme megosztó, a cselekmény lassan hömpölyög, a hangulat baljós, nyomasztó. Úgy gondolom, kellő érettség és megfelelő lelki állapot szükséges ahhoz, hogy valaki igazán értékelni tudja. De ha az megvan, fogja!

A regényt elolvashatjátok az Országos Széchényi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárán keresztül is.

A háttérkép forrása: Reddit/JesterRaiin