Követem Soltész Iant, hasznosnak találom a tartalmait. Könyvében, a Szuperszemélyiségben ugyanazt a stílust hozza, mint a videóiban: szeretetteljes kíméletlenséggel tart tükröt, és mutat rá azokra a pontokra, ahol fejlődnünk szükséges.
Nem dobálózik szakszavakkal, egyszerűen, a hétköznapi emberek nyelvén fogalmaz, melynek köszönhetően széles réteget tud megszólítani, a tőle megszokott közvetlen hangnemben. Ugyanakkor előszeretettel használ meghökkentő kifejezéseket, amelyek még inkább nyomatékosítják a lényeget, és segítenek abban, hogy a fontos üzenetek biztosan bevésődjenek. Ezt a célt szolgálják a visszatérő gondolatok is, amelyeket meg-megtold egy újabbal.
Dióhéjban, nagyon leegyszerűsítve úgy foglalható össze a könyv lényege,
hogy ne másoktól várjuk el, hogy boldoggá tegyenek bennünket, hiszen azt mi magunk is képesek vagyunk megadni önmagunknak. És ehhez nincs szükségünk külső pozitív visszajelzésekre sem. Merjünk különbözni, legyünk tudatosak, vállaljuk a felelősséget, szüntessük meg a triggerpontjainkat (amelyek gyakran valamilyen kisebbrendűségi komplexusra vezethetők vissza). Tiszteljük magunkat, hordjuk belül az önbecsülésünket, növeljük az önbizalmunkat, és húzzunk határokat. Fontos az elfogadás is – ami nem egyenlő az egyetértéssel –, és hogy ne akarjuk megváltoztatni azokat, akik nem akarnak változni. Mindezekhez gyakorlati tippeket is ad.
Volt egy gondolat, ami különösen megragadott, és teljesen összecseng Edith Eva Eger A döntés című könyvének esszenciájával:
„A fizikai szabadságomat elvehetik, de az elmém szabadsága felett nincs hatalmuk.”
Valóban a mi kezünkben van a döntés: mekkora hatalmat adunk másoknak az érzelmeink felett; hogyan viszonyulunk egy helyzethez és önmagunkhoz; engedjük-e magunkat mélyre alámerülni a lelki pokolban, vagy képesek vagyunk-e tudatosan változtatni a gondolatainkon.
Néhol kifejezetten kellemetlen volt olvasni.
Elsősorban azokra a részekre gondolok, ahol felismertem, hogy „Bözsi” olykor átveszi felettem az irányítást. Olvasás közben sokat tanultam magamról. Figyelem, személyes rész következik, aki csak az objektív tartalomra kíváncsi, ugorjon a könyvajánló végére.
Nem önmagamnak akartam megfelelni, hanem olyan embereknek, akiknek más az értékrendjük és lebecsülnek. Ahelyett hogy békésen elengedtem volna őket, görcsösen próbáltam velük fenntartani a kapcsolatot, idomultam, és engedtem, hogy újra meg újra átlépjék a határaimat. Megtehették, mert én sem tiszteltem magamat eléggé.
Szebbé akarom tenni a világot, fényt vinni mások életébe, mert tudom, hogy bőven jut abból, ami bennem van, de nem mindenáron, nem mindenkiébe. Meg kell(ett) tanulnom, hogy ne akarjam kontrollálni azt, amire nincs ráhatásom, vannak közegek, amelyekből ki kell lépni, és nem lehet mindenkit megmenteni, főleg ha ő maga nem hajlandó tenni érte. Kemény munka vár még rám, meg kell vitatnom „Bözsimmel” pár dolgot, békét kötni vele, de már leültünk egyeztetni.
Kedvenc idézeteim:
Megfogadtam a könyvben szereplő tanácsot, hogy írjam össze a cselekvésre irányuló félelemeimet, és nézzek szembe velük. Ennek köszönhetően már fel is adtam önállóan az első két (céges) Facebook-hirdetést – számomra ez eddig ismeretlen terep volt, tartottam tőle, és meglepően könnyen vettem az akadályokat. Talán még a volán mögé is visszaülök. 🙂
A könyv rengeteg mindenben megerősített, hatalmas löketet adott, igazi önbizalomfröccs volt számomra. Jókor talált meg, sok mindent tudok belőle hasznosítani.
A Szuperszemélyiséget azoknak ajánlom, akik könnyed, emészthető stílusban tálalt, mégis fajsúlyos gondolatokat keresnek egy önfejlesztő könyvben.
*
Tetszett a cikk? Osszátok meg ismerőseitekkel is!
Megtaláltok a Facebookon, az Instagramon és a TikTokon is.
Kövessetek! 
