Miért választanak a magyar írók külföldi álnevet? II.

A múlt heti bejegyzésemben összefoglaltam, hogy mi ösztönzi a hazai írókat arra, hogy álnév alatt, azon belül is idegen művésznév alatt publikáljanak, illetve magyar szerzőket faggattam arról, hogy ők miért döntöttek így. Most pedig újabb szómágusoknak szegeztem neki a kérdést.

Leda D’Rasi: Számomra az „álnév” olyan, mint maga az írás. Egy másik világ. Elszakít a sokszor komor valóságtól, a megszokástól, a kötöttségektől, a szabályoktól. Szerintem egy íróban egyébként is két személyiség lapul (minimum :D). Egy a hétköznapokra, amikor ő is dolgozik, férj vagy feleség, szülő, testvér. Egy pedig a történeteire, amikor határtalan fantáziával megáldott íróként működik. És ha már így elválik a kettő, ugyan miért ne nevezzük nevén azt a másikat is, akihez a könyvek köthetőek? Tudom, sok író azért – is – választ művésznevet, hogy védje magát, védje a családját arra az esetre, ha esetleg olyat írna, ami miatt támadások céltáblájává válik. Elismerem, hogy bizonyos esetekben akár erre is szükség lehet, az óvatosság sosem árt. De nekem az álnév alapvetően az írói létet szimbolizáló puzzle egy roppant izgalmas darabja. A nevet, amit viselünk, a születésünkkor mások adták nekünk. Az írói név viszont tudatos választás, mellyel új életet építünk. Miért nem magyar nevet választottam? Ez azért érdekes kérdés, mert az írói nevem tulajdonképpen ízig-vérig hazai, még akkor is, ha első látásra nem úgy tűnik. A saját nevem darabkáiból raktam össze, így, bár a hangzása – egyesek szerint – franciás, mégis elmondhatjuk, hogy igazi magyar név. Kitaláltam magamnak, mert megtehettem. Nem sok más helyzet létezik, amikor az ember új nevet kapcsolhat önmagához. Én megtettem, és nem bántam meg. Ismerek olyat, aki egy-két könyv után letette az álnevét és a polgári nevén kezdett publikálni. Az én esetemben azt hiszem, erre nem fog sor kerülni. Én maradok, aki vagyok és igyekszem minél több embernek megmutatni, mi történik a gép előtt, amikor Leda D’Rasi fantáziája átveszi az irányítást.

Cornelie C. G.: Mivel szép hosszú a teljes nevem, és minden ügyintézésnél rendre elbetűzhetem, nem terveztem ezen a néven megjelenni. Az is közrejátszott a döntésemnél, hogy regényeim külföldi helyszíneken játszódnak, így nagyon hamar beugrott, mi lesz a megoldás. Keresztnevemből, valamint a férjem és saját családnevem monogramjából állt össze az írói nevem. Regényeim a romantikus krimi műfajába sorolhatók, a felvett nevem, Cornelie, hangulata szerint is igazán illik hozzá.

Hallie Nadal: A legtöbb írásomat saját néven publikálom, ezek többnyire sci-fik és hétköznapi történetek. Nagyon vonzódom a természettudományokhoz, és amikor láttam egy kisfilmet egy Kanzi nevű bonobóról, akinek a tulajdonságai mintha elmosnák a különbséget ember és állat között, megihletett a sztori. Elsőként novellába foglaltam a gondolataimat, amit a saját nevemen közölt le a Holnap Magazin. A téma azonban nem hagyott nyugodni, és a főemlőskutatással kapcsolatos újdonságokat egy krimi-kalandregényben írtam meg. A regény fontos része egy kutatóintézetben játszódik, és ezt az intézetet nem tudtam magyarországi környezetbe helyezni. Így lett a könyv főhőse egy ír-spanyol származású fiatal nő és a történet helyszíne az Ír Köztársaság. Ezt, a tőlem szokatlan zsánerben megírt regényt írói álnéven akartam megjelentetni, hogy az olvasóim tudják: ez valamiben más az eddigi írásaimhoz képest. A külföldi helyszín miatt választottam idegen nevet.

Sienna Cole: Az összeállításban szereplő többi íróhoz hasonlóan engem is két ok vezérelt az írói álnevem kiválasztásakor. Az egyik, hogy a tapasztalatok alapján a külföldi írói név alatt kiadott magyar regények sokkal jobban fogynak, mint az eredeti, vagy magyar álnév alatt publikáltak. Ez egy régi berögződés a magyar olvasókban, és bár mostanában egyre többen fedezik fel a hazai értékeket, üzleti szempontból még mindig szerencsésebb, ha a a tömegigényhez alkalmazkodunk. A másik ok nálam is az volt, hogy amennyire lehetséges, szeretném különválasztani az írói tevékenységemet a magánéletemtől. Azért alkottam meg ezt a személyiséget a hozzátartozó névvel és közösségi jelenléttel, hogy az olvasóim ehhez kapcsolódhassanak, és közben nekem is megmaradjon az a privát védőburok, ami minden ember alapvető igénye.

Mimi Taylor: Saját néven semmiképpen nem szerettem volna megjelenni. Ennek több oka is volt. Az egyik, hogy elsőkönyvesként rettentően féltem a fogadtatástól. Titkoltam még a közvetlen környezetemben is, hogy írok. A másik oka, hogy a valódi nevem, meglehetősen furán festett volna a borítón. És hogy miért külföldi álnév? Igazából eszembe sem jutott, hogy magyar álnevem is lehetne. Magam sem tudom az okát, de ez meg sem fordult a fejemben. Viszont az álnevemben a saját lánykori nevem köszön vissza. A húgom Miminek hívott, amikor még nem tudta kimondani a teljes nevem. A Taylor pedig csak az angolra fordítása a sajátomnak.

Diana Landry: Többször kérdeztétek már tőlem, hogy miért írok álnéven. Két oka is van. Az egyik az, hogy létezik egy szerzőpáros, akiknek a szerzői neve csupán két betűvel tér el az én polgári nevemtől. Olyannyira hasonlít a nevünk, hogy a nevünket leírva a különbség első ránézésre elkerülheti az olvasók figyelmét. Én pedig senki olvasótáborát nem szeretném még akaratlanul sem megtéveszteni. A másik ok pedig az, hogy szeretném a privát életemet, a családomat megóvni a nyilvánosságtól. Az egy percig sem volt kérdés, hogy a keresztnevemet megtartom. A történeteim kivétel nélkül külföldön játszódnak, külföldi szereplőkkel. Ezért egyből adta magát, hogy magamnak is külföldi hangzású vezetéknevet válasszak.

Mason Murray: Nos, én onnan indítanék, hogy amikor én kezdtem ezt a szakmát, a 90-es évek elején, amikor a rendszerváltást követően tapasztalható könyvpiaci „boom” idején mondhatni gyakorlatilag elvárás volt a kiadók – és talán valahol az olvasók – felől is, hogy aki pl. az USA-ban játszódó történetet ír, azt ne a magyar nevén publikálja, hanem inkább a sztorihoz illő „autentikus” néven. Ezért számomra természetes volt, hogy angolszász nevet választok, hiszen az én történeteim igazi hitelességgel a nagy vízen túl játszódhatnak. Magához a névválasztáshoz nem fűződik semmilyen „legenda” vagy érdekes sztori. Egyszerűen csak próbálgattam a neveket egymás után, mígnem a Mason Murray esetén azt mondtam: „Ez jó lesz.” A jövőre nézve van egy olyan elképzelésem, hogy ha már eléggé ismert és népszerű leszek a mostani névvel, akkor megpróbálkozom majd egy nagyon nehéz feladattal, hitelesen csengő, hazánkban játszódó misztikus thriller megírásával. Na, ahhoz viszont már az eredeti nevemet fogom majd használni, ami egyébként nem is olyan rossz ebből a szempontból, hiszen engem egyébként Zibriczki Zoltánnak hívnak.

*