Ahogyan megszokhattátok, olykor egy-egy interjúval rukkolok elő. Ezúttal Magyariné Elek Andrea válaszolt a kérdéseimre, aki a Mítoszok és Legendák Könyvén keresztül egy fantáziavilágba repíti az olvasókat, a Fekete akkordokban pedig a jó és gonosz kapcsolatát boncolgatja. Gyertek, ismerjétek meg!
TCL: Korán belekóstoltál az írásba: már tizenéves fejjel verseket faragtál. A középiskola elvégzése után a Debreceni Egyetem irodalom-nyelvész szakos hallgatója voltál. Tudatosan készültél írónak?
MEA: Nem mondom, hogy a középiskolában nem fordult meg a fejemben ez is, de őszintén szólva nem gondoltam komolyan. A szakot sem ezért választottam. Az egyetem évei alatt pedig rájöttem, hogy nem is olyan könnyű jót és jól írni, ekkor kissé átértékeltem az addigi verseimet. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy ebben az időszakban egyszerűen elmaradt az írás iránti érdeklődésem, inkább befogadóvá váltam, figyeltem, csodáltam azokat az írókat, költőket, akiknek a műveiről tanultunk; koncentráltam a filozófiai, eszmei, módszertani dolgokra. Jóval később, amikor már a férjemmel találkoztam, jött ez elő ismét, és ő biztatott az írásra, miután egy vicces mondata hatására írtam egy novellát és ő elolvasta.
TCL: Első könyved 2015-ben jelent meg Mítoszok és Legendák Könyve címmel. A benne foglalt novellák egy fantasy világban játszódnak. Mi köti össze őket?
MEA: Ezt nehéz elmagyarázni, főleg úgy, hogy ne tűnjek pszichológiai esetnek. 🙂 Még gyerekkoromban, mondhatjuk, hogy szinte óvodás koromban el-elképzeltem egy világot. Nem mondom, hogy jobb annál, amiben élünk, vagy rosszabb, de nekem tetszett. Természetesen ez az évek során folyamatosan fejlődött, részletesebb lett, egyre több karakterrel, egyre árnyaltabb politikai, gazdasági, társadalmi viszonyokkal. Sokszor elképzeltem, hogy ha abban a világban élnék, milyen lenne az életem, később pedig, hogy különböző hátterű és habitusú emberek hogyan boldogulnának, de mindig azzal a feltevéssel, hogy a valóságból kerülnek át oda, ezért ki kellett találnom valamilyen kapcsolatot a valóság és az elképzelt világ között. Ez a világ végigkísért egész eddigi életemben, és az első kötetem novellái között az az összefüggés, hogy a szereplők valamilyen módon érintkezésbe lépnek egy másik világgal, rádöbbennek, hogy van valami más is az ismert világunk fátyla mögött. Van olyan karakter, aki eredendően és egyértelműen ebben a fantasy-világban él, van, aki csak olyan apró kapcsolatba kerül vele, hogy tulajdonképpen kérdéses, hogy például a toll, amit kapott, tényleg varázserejű-e, vagy csak pszichésen, mintegy placebóként hatott rá.
TCL: Honnan merítetted az ihletet a történetekhez? Mennyi a valóságalapjuk?
MEA: Ez változó. Például a Fogadó a Régi Emlékekhez című novella valóságalapja annyi, hogy a címet a férjem adta egy számunkra vicces esetre utalva, de a történet, hogy úgy mondjam, magát írta meg a billentyűzetemen. A könyvesbolt őrének a valóságalapja pedig annyi, hogy láttam egy elhagyatott épületet, amiről megtudtam, hogy valaha valamilyen bolt volt. A Lénát egy nagyon kedves volt tanítványom, most már az egyik legjobb barátnőm ihlette a beszélgetéseink során. A tanítóban pedig kicsit a saját gondolataimat akartam rendszerezni: íróként nyilván a magam sikere és elismertsége lenne a fontos, de pedagógusként a diákjaim az elsők, az ő útjukat egyengetem, amennyire tőlem telik.
TCL: Miért döntöttél a magánkiadás mellett?
MEA: Azért, mert úgy gondoltam, hogy kapcsolatok és ismeretségek nélkül egyetlen ismertebb kiadó sem venne komolyan, és persze az anyagiak is befolyásoltak. Emellett arra is gondoltam, hogy ha ez nem sikerül, nem vesztek vele sokat, de nyerni nyerhetek.
TCL: Mennyire volt zökkenőmentes a kiadás folyamata?
MEA: Tulajdonképpen nem volt különösebb gond, hacsak az nem, hogy az az akció, aminek a hirdetését megláttam, másnap lejárt, és gondosabb átnézés nélkül kellett feltöltenem a kéziratot, ha bele akartam férni a határidőbe. Ez viszont nem a kiadó hibája volt. Amikor elindult a folyamat, már minden segítséget megkaptam a Publiótól.
TCL: Nem bántad meg, hogy nem kilincseltél a nagyobb kiadóknál?
MEA: Őszintén szólva erre nem tudok válaszolni. Nagyobb kiadó talán könnyebben ismertté tehetett volna. Viszont az anyagi lehetőségeim nem voltak meg ahhoz, hogy érdemben leülhessek tárgyalni bármelyikkel is.
TCL: Megírni nehezebb egy könyvet, vagy megismertetni az olvasókkal?
MEA: Megismertetni. Amikor az ember elkezd írni, már nagyjából tudja, mit akar. De ha valakinek nincs annyi pénze, vagy kapcsolati tőkéje, akkor már a reklámozás kiesik a lehetőségek közül. Olvasni meg sajnos egyre kevesebben olvasnak, az embereknek vagy igényük, vagy idejük nincs rá.
TCL: Nem a Mítoszok és Legendák Könyve az egyetlen megjelent könyved: szintén 2015-ben publikáltad a Fekete akkordok című novelláskötetedet. Miről szól? Hogyan született meg?
MEA: Ez a kötet kicsit másabb jellegű, mint az előző. Itt inkább a misztikum és a sci-fi van jelen. A rossz és a jó ellentéte; mitől válik valaki, aki alapvetően jó, gonosszá? Fel tudjuk-e venni a harcot a rossz ellen? Mi van a halál után? A kötet záró darabját, a Sötét gitárt szintén egy diákom ihlette. Ez érdekes helyzet volt, mert ő tanított engem gitározni, miközben én az ő tanára voltam. Egy alkalommal elbeszélgettünk arról, hogy milyen lehet, amikor az ember csak felül egy motorra gitárral a hátán és megy, amerre csak a kedve tartja. A novellában végül ez csak az alaphelyzetben jelenik meg, maga a történet tulajdonképpen engem is meglepett, hogy milyen fordulatokat vett.
TCL: Jelenleg egy regényen dolgozol. Maradtál a fantasy vonalnál? Miről szól?
MEA: Alapvetően a kérdés, amire igyekszem választ keresni, hogy mi az, ami miatt a Rosszat rossznak gondoljuk, lehetséges-e, hogy tévesen ítéljük meg, hogy ki a jó, ki a rossz, hiszen a történelmet a győztesek írják. Illetve van-e sors, kijelölt utunk van-e a világban, vagy képesek vagyunk azt magunk alakítani. Egy régi legendát vettem alapul, de a történet a mi korunkban játszódik, és a misztikum itt is erősen jelen van.
TCL: Terveid szerint mikor fog megjelenni?
MEA: Jelenleg lakásvásárlás előtt állunk, ami itt, Egerben nem olyan könnyű, mint hittük, és az utóbbi időben nem nagyon tudtam az írással foglalkozni emiatt. Eredetileg úgy terveztem, hogy legkésőbb idén őszre elkészülök vele, de azt hiszem, a következő évre fog csúszni.
TCL: Verseskötettel is meg fogod örvendeztetni az olvasóidat, vagy ez még a jövő zenéje?
MEA: Versem csak néhány darab van még, és nem is gondolkodtam versírásban. Ha összejön egy kötetre való, akkor igen, de ezzel kapcsolatban nem merek ígérni semmit.
TCL: Kik támogatnak az írói munkádban?
MEA: Elsősorban a férjem, aki támogat, sőt biztat, hogy írjak. Az a barátnőm, aki a Léna-történetet ihlette, általában alig várja, hogy újabb és újabb „adagot” osszak meg vele, és van egy nagyon kedves költőnő barátnőm, aki szintén. De a többi barátom is kérdezgeti, hogy mikor lesz már újabb könyv.
TCL: Van olyan személy, akinek a rád tett benyomása tükröződik a műveidben?
MEA: Nem gondolkoztam még ezen a kérdésen. A novellák azért lettek novellák, mert prózában könnyebben ki tudok fejezni bizonyos dolgokat, mintha versben próbálnám. Amikor verset írok, akkor inkább hangulatot szeretnék megragadni, és a gondolatot csak elhinteni, hogy aki olvassa, azt érezze bele, amit akar. A karakterekbe be-beszűrődik az a benyomás, amit egy-egy konkrét személy kelt bennem, szerintem ez elkerülhetetlen, de olyan karakterem nincs, amelyik tökéletes pontossággal csak és kizárólag egy személy ábrázolása lenne.
TCL: Mit szólnak a diákjaid és a kollégáid ahhoz, hogy írsz?
MEA: A diákjaim között van néhány lelkes olvasóm, az egyik nagyon ügyesen rajzoló lány illusztrációt is készített az egyik novellámhoz. Nagyon meghatódtam, amikor ideadta, emiatt szerintem elég ügyetlenül reagáltam a helyzetre. A Facebookon a Mítoszok és Legendák Könyve oldalára fel is tettem a rajzot. A Fekete akkordok borítójának készítőjét pedig a Léna-történet ihletője ajánlotta nekem. Amikor pedig látok olyan pályázati kiírást, amibe beleférhet egy-egy olyan diákom is, aki szintén próbálkozik az írással, nem tudom megtenni, hogy ne szóljak róla nekik is. A Batsányi-Cserhát Művészkör egyik pályázatára két diákom is pályázott, a díjkiosztóra együtt mentünk el, és a végén nem is a magam díjának örültem, hanem az ő sikerükre voltam büszke. Azzal, hogy tudják, hogy ilyesmivel foglalkozom, nagyobb bizalommal fordulnak hozzám tanácsért, útmutatásért, ha írnak egy verset vagy novellát; és könnyebben el is fogadják a bírálatot tőlem. Remélem, emiatt kikerül majd a kezem alól néhány olyan író, költő, akinek a nevével dicsekedhetek pár év múlva, hogy nálam tanult.
TCL: Hogyan léphetnek veled kapcsolatba az olvasók? Találkozhatnak veled író-olvasó találkozón?
MEA: Egyelőre Facebookon vagyok leginkább elérhető, bárkinek bármilyen kérdésére szívesen válaszolok. Író-olvasó találkozót eddig nem volt szerencsém tartani, de remélem, a jövőben lesz rá alkalmam.
TCL:Köszönöm szépen az interjút, és sok sikert kívánok!
Magyariné Elek Andrea könyveiről bővebb információkat találtok a kiadó weboldalán.
*
Tetszett a cikk? Osszátok meg ismerőseitekkel is!
Megtaláltok a Facebookon és az Instagramon is.
Iratkozzatok fel a hírlevélre, hogy értesüljetek a friss bejegyzésekről, DIY ötletekről és akciókról, és töltsétek le az ajándék novellát!
Feliratkozom