Ezt olvastam – Sienna Cole: Négyszáz nap szabadság

Az első könyv, amit Sienna Cole-tól olvastam, a Száz évvel utánad, amelyet Laura Porterrel közösen írtak. Engem lenyűgözött, és izgatottan vártam első önálló regénye, a Négyszáz nap szabadság megjelenését. Nagy elvárásokkal csaptam fel a könyvet, és az írónő ezúttal sem okozott csalódást.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

T. C. Lang books&diy (@tclangcreative) által megosztott bejegyzés,

Dena egy londoni reklámügynökség marketingmenedzsere, karrierje felfelé ível. Szerető család veszi körül, barátja lánykérésre készül. Az élete irigylésre méltó. Ő mégis valami másra vágyik. Két kollégájával – a nőcsábász Jasonnel és a hallgatag Patrickkel – vidékre utazik egy hétvégére. A kiruccanás nem várt fordulatot vesz, amikor az ágyban kötnek ki. Mind a hárman.

Aki egy ilyen kezdés után arra számít, hogy a szereplők innentől kezdve végigenyelgik a négyszáz oldalt, az csalódni fog. Igen, akadnak benne pikáns jelenetek, de nem ezeken van a hangsúly, és egyébként is olyan szépen vannak megfogalmazva, hogy az is bátran fellapozhatja a könyvet, akinek kényes az ízlése.

Olyan szomjjal ittam az ajkait, mint a legédesebb pezsgőt, amit valaha ízleltem, és ő készségesen csókolt vissza.

Az ominózus éjszaka után a fiatalok átértékelik addigi életüket, majd nekivágnak a nagyvilágnak. Szeretnék meglelni a korlátlan szabadságot, az életet skatulyák és társadalmi elvárások nélkül élni. Útjuk először Franciaországba vezet, majd körbeautózzák az Ibériai-félszigetet, megpihennek Olaszországban, megcsodálják az Alpok csúcsait, elidőznek Bécsben, és ismét a mediterrán térség felé veszik az irányt. Csodálatos helyeket látogatnak meg, az érzékletes leírások pedig azoknak is segítenek elképzelni ezeket a tájakat, akik soha nem tették ki a lábukat kis hazánkból. A sorokat olvasva éreztem az orromban a must illatát és bőrömön a nap perzselő erejét.

Az utazás azonban nemcsak fizikai, hanem lelki síkon is zajlik, és ez utóbbin még nagyobb távolságot járnak be. A szereplők erős jellemmel bírnak, és olyanok, mint a hagyma: a történet előrehaladtával szép sorjában kerül le róluk egy-egy réteg héj, míg felszínre nem bukkan a nyers valójuk. Dena meghökkentett az elején, ugyanakkor együtt is éreztem vele. Esendő, lelkiismereti kérdést csinál abból, hogy egyre messzebb kerül egykori önmagától, az ideális nőképtől, elgondolkodtatóak az okfejtései. Jason egy mocskos szájú humorzsák, aki kibeszéli a nőket a bugyijukból, ugyanakkor a romantika olyan távol áll tőle, mint ide Wellington. Olyannyira Tom Hardyként jelent meg előttem, hogy mindannyiszor Király Attila hangja csengett a fülemben, ahányszor az ő mondatait olvastam.

És Patrick, a sötét herceg… Bevallom, nálam ő a befutó! Titokzatos, kimért, megközelíthetetlen – legalábbis eleinte, ám lehull a lepel… Dena igyekszik mindkét férfihoz közel kerülni, megismerni gondolataikat, bepillantást nyerni az álarcuk mögé, apránként lebontani a falat, amit maguk köré építettek. Kitartását siker koronázza, ám az eredmény meglepi, és olyan változást hoz a fiúkhoz való viszonyában, amire ő maga sem számított.

A történet eleinte könnyed, bohókás, a szereplők hajszolják az élvezeteket: nem fékezik a nyelvüket, lucullusi lakomákat csapnak, buliznak, sokszor süppednek alkoholmámorba – tágítják a határaikat. A könyv bővelkedik humoros jelenetekben – igazán szórakoztató egymás ugratása, illetve az egyik kedvencemben nagy szerepet kapott Becky, a felfújható szexbárány. Jason oda nem illő megnyilvánulásairól nem is beszélve. 🙂 Ám ahogy fogynak a lapok, úgy inog meg a főszereplők között lévő törékeny egyensúly és válik egyre tapinthatóbbá a feszültség, majd fordul a helyzet egészen drámaivá. Közben egy erős társadalombírálat is megfogalmazódik a sztereotípiákat, társadalmi elvárásokat és a női szerepeket illetően. A történetet átszövi a zene, melynek kapcsán a művészet egyedi megközelítést kapott. A könyv szókincse kifejezetten gazdag, a metaforáktól, megszemélyesítésektől és hasonlatoktól pedig bárkit elönt a gyönyörűség.

Csak négy-ötpercnyi járásra laktunk a parttól: itt találkozott egymással a Tirrén – és a Földközi-tenger, mint egy szerelmespár, kik örök nászban kapcsolódnak össze, és az idők végezetéig csókolják egymást.

Patrick zongorajátéka jelentette számomra a kis tetőpontot, a katarzist pedig a Bécsi Filharmonikusok koncertje hozta el. Még most is libabőrözöm, ha visszagondolok ezekre a jelenetekre.

A hangjegyek fényes gyémántgömbökként gurultak szét a szobában, és hatoltak be a hallójáratainkba.

Habár a könyv odaszegez a vízpartra, és tagadhatatlanul kedvet kap tőle az ember nyomban útra kelni, a Négyszáz nap szabadság mégsem csak egy szimpla nyári olvasmány. Egy könyv az útkeresésről és arról, hogy önmagunk elől sehová sem menekülhetünk. Egy olyan történet, ami bebújik a bőrünk alá, és befészkeli magát oda, súlyos „máslaposságot” okozva. 🙂

Azok, akik keresik még önmagukat, azok, akik kíváncsiak egy rendhagyó kapcsolatban élő hármas kalandjaira és azok, akik szeretik ha egy könyv nem pusztán szórakoztat, hanem mondanivalóval is rendelkezik, kapják le bátran a könyvesboltok polcairól!

Köszönöm szépen a könyvet a szerzőnek!

*

Tetszett a cikk? Osszátok meg ismerőseitekkel is!

Megtaláltok a Facebookon és az Instagramon is.

Iratkozzatok fel a hírlevélre, hogy értesüljetek a friss bejegyzésekről, DIY ötletekről és akciókról, és töltsétek le az ajándék novellát!
Feliratkozom

Támogasd a munkámat, hívj meg egy kávéra!

3 című bejegyzés “Ezt olvastam – Sienna Cole: Négyszáz nap szabadság” gondolatot, hozzászólást tartalmaz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük