Unortodox, beszélgetésindító évösszegző poszt következik sikerekről és csalódásokról, segítségnyújtásról és önfényezésről, hitről és felelősségről.
2025-ben 4 művem jelent meg:
- a Nem félek! című versem a Szerelmemnek Bálint-napra 2025,
- a Szabadesés az Emlékkék
- és a Mikulás a Nagy örömet hirdetek című nyomtatott antológiában,
- illetve a Kutyanekrológ a Lélekharang című e-könyvben.
Nagy élmény volt
Szentendrén a KULTKÖLTÉSZET alkalmából verses térképre kerülni, kiplakátolva látni és Galambos Péter előadásában hallani a Nem félek! című versemet, a Bocsánat című haikummal együtt. (Ide kattintva meghallgathatjátok őket.)
Ezenfelül beválogatták a Női megérzést a 2026 februárjában megjelenő Láthatatlan fonál antológiába, a Romantoxic című haikufüzérem pedig elnyerte a Vízió Könyvkiadó Egyesület különdíját a „Szerelmünk lapjai” pályázaton, szintén februárban jelenik meg az Érted dobban című verseskötetben.
Nagy csalódásként éltem meg
a TehetségPalettát, amelyre megírtam a Hasadást. Szerintem az ötletgazda és a szervezők számára sem volt világos a program célja, egy kategóriába kerültek írók és zenészek… Ezért a saját közegemet, a Könyvhetet választottam ahelyett, hogy kóristákkal ismerkedjek a TehetségPaletta rendezvényén.
Az év másik nagy csalódása
először iszonyatosan szíven ütött, megrengette az írói identitásomat és önbecsülésemet, elbizonytalanított a közösségimédia-jelenlétemben (egy kis időre el is némultam), ugyanakkor el is gondolkodtatott. Párbeszédet szeretnék indítani ennek kapcsán, kíváncsi vagyok a véleményetekre.
Ugyanis megkaptam, hogy nárcisztikus vagyok: nyolc platformon hirdetem, milyen szuper, jó fej és szeretetre méltó vagyok, vért adok, mindenre is agitálok – mindez pedig abból a vágyamból fakad, hogy nézzenek, olvassanak és imádjanak. Nem vagyok büszke rá, de a konfliktuskezelés tréningen elsajátított tudásom és az önuralmam ennél a pontnál mondott totális csődöt…
Korábban írtam arról, hogy miért szívügyem a véradás:
apukám leukémiában szenvedett, és noha ő már nincs velünk, minden véradással az ő emlékét őrzöm. Így szeretném viszonozni mindazt a törődést és segítséget, amit az ötévnyi kezelése során kapott. Amíg az egészségem megengedi, adom a véremet, és továbbra is igyekszem másokat is erre biztatni.
Más karitatív tevékenységben is részt veszek, legyen szó gyűjtésről vagy jótékonysági sétáról. Belső indíttatásból, és hogy példát mutassak. Gyakran mondogatom, hogy a világnak szüksége van olyan kis balf@szokra, mint én: mi töltjük meg melegséggel. Hiszek a csodákban és a jóban, az élethosszig tartó tanulásban és a változásra való képességben, az összefogás és a példamutatás erejében. Nem válthatom meg a világot, de a maga módján mindenki hozzájárulhat ahhoz, hogy szebb legyen. Én így próbálok. És a műveim által. Nem vagyok influenszer, de nem is üres fejű, műanyag díszpi…nty, aki csak a dekoltázsa és a feneke mutogatására használja a közösségi médiát. Mások az értékeink, ami nem baj. De akinek ezek számítanak elsődlegesen, az csalódni fog a tartalmaimban.
Úgy vélem, ha valakit már csak egy maréknyi ember is követ, felelősséggel tartozik azért, mit közvetít feléjük, és nem mindegy, milyen példával jár elöl. Ha csak egyetlen ember is az agitálásom miatt segít másokon, már megérte! Akkor is, ha egyesek nem nézik jó szemmel és lemorzsolódnak.
Író vagyok.
Akármilyen apró halacska is a magyar irodalom tengerében, de az vagyok. „Jó bornak nem kell cégér” – tartja a mondás. De már rég nem azt a világot éljük. Szűk a piac, széles a kínálat, nagy a zaj. Az írónak a marketing is a feladatai közé tartozik, enélkül a műve nem jut el az olvasókhoz. És ha az író nem hisz benne, akkor a kiadóknak és az olvasóknak miért kéne bizalmat szavazniuk?
Tudtátok, hogy József Attila is úgy kalapozta össze a kiadásra valót? De ha akkor nem sikerül neki, hiába nagyszerűek a versei, ma a kutya se ismerné a nevét.
Szívből ajánlom figyelmetekbe a Sienna Cole és Ludányi Bettina által életre hívott Légy tudatos olvasó! mozgalmat, amely által betekintést nyerhettek a könyvpiac és az írók helyzetébe, mert hamis kép alakulhatott ki bennetek. A legtöbb hazai írónak van polgári foglalkozása, mert önmagában a könyveladásból nem lehet megélni.
Van, akit kielégít, ha csak a fióknak ír. Másoknak céljuk van a műveikkel. Nekem is. Álszentnek érzem azt a hozzáállást, amely szerint nem számít, olvassák-e a publikált írásokat, és mit gondolnak róluk. Ha valaki ezt komolyan is gondolja, akkor az olvasók iránti alázat hiányzik belőle. Erkölcsi fölényt pedig nem jelent az sem, ha valaki elrejti a művészetét, és arra vár, hogy mások fedezzék fel, s ő üstökösként robbanjon be az irodalmi élet egére – vagy, az analógiánál maradva, egyetlen nagy csobbanással szökőárat keltsen.
Nem gondolom, hogy szégyellnem kéne, ha megjelenik egy írásom, hogy időnként emlékeztetem a követőimet, mit olvashatnak tőlem, vagy épp ünneplem valamelyik megjelenésének évfordulóját. Szerencsére van mit! Vagy ha megosztok egy-egy olvasói visszajelzést. Feltételezem, hogy a követőim az irodalmi tevékenységem, nem pedig a dekoltázsom miatt követnek. Célom, hogy a műveim szórakoztassák, elgondolkodtassák az olvasókat, megpendítsék a lelkük egy-egy húrját. Hogy értéket adjak át. Hogy élményt nyújtsak. Nevettessek, elborzasszak vagy könnyeket fakasszak. Akik olvastak tőlem, eldönthetik, hogy ez mennyire sikerül.
És itt el is érkeztem a kérdéseimig.
Kíváncsi vagyok, ti hogyan látjátok: hol húzódik a határ a segítségnyújtás láthatóvá tétele és az önfényezés között?
Szerintetek a segítésre való ösztönzés inkább motiváló vagy inkább zavaró?
És amikor egy írót követtek, elsősorban a művei miatt teszitek – vagy az ember is számít mögöttük?
Osszátok meg velem!
*
Tetszett a cikk? Osszátok meg ismerőseitekkel is!
Megtaláltok a Facebookon, az Instagramon és a TikTokon is.
Kövessetek! 
