Bridget Jones

Gondolkodtam, mit vigyek magammal idén nyaralásra. Az indulás előtti napon fejeztem be József Attila életregényének második részét, ami – ismerve a költő sorsát –, lássuk be, nem túl szívderítő olvasmány. Tehát valami habkönnyű, rózsaszín történetre volt szükségem. Végignézve a könyvespolcomon, megakadt a tekintetem Helen Fielding Bridget Jones babát vár című könyvén, amit nemrég egy akció keretén belül szereztem meg. Mivel az összes BJ-filmet láttam, és imádom őket, bíztam benne, hogy jól fogok szórakozni rajta.

Volt osztálytársamtól, Orsitól kaptam kölcsön még a gimnáziumi éveim alatt a Bridget Jones első két kötetét – akkor még csak duológia volt. (Köszi, Orsi! 😊) Emlékszem, hogy hangosan nevettem olvasás közben. Annyira szerettem, hogy úgy egy évtizeddel később meg is vettem őket. Újraolvastam… és iszonyatosan csalódottan tettem le. Egyszerűen nem értettem, mi tetszett rajtuk.

Amikor Molyon bejelöltem, hogy olvasom a Bridget Jones babát várt, akkor szembesültem azzal, hogy hoppá, van a sorozatnak már egy harmadik része, a Bolondulásig, ami magyarázatot adott arra, hogy a babavárós miért Bridget Jones naplója 2,5. Ugyanis habár a harmadik rész után jelent meg, előtte játszódik. Viszont úgy fellelkesültem tőle, hogy újabb esélyt adtam az első kettőnek, a harmadikat pedig kikölcsönöztem a könyvtárból. Szóval haladjunk kronológiailag – nem megjelenés, hanem számozás szerint.

Bridget Jones naplója (1996) és Mindjárt megőrülök! (1999)

A maga nemében az első rész úttörő mű, amely divatba hozta, de legalábbis árnyalta a szinglilétet, a női karriercélokat, és amelyben megjelenik az önfejlesztés, a második pedig méltó folytatása.

A cselekményről nem sokat írok, szerintem nincs olyan, aki ne ismerné: az újságíró Bridget Jones fejét elcsavarja szoknyapecér főnöke, Daniel Clever, anyja pedig össze akarja boronálni a frissen elvált, ügyéd Mark Darcyval (előbbi ugyan izgalmas, de párnak alkalmatlan, utóbbi ellenben unalmasnak tűnik, társnak viszont tökéletes lenne), Bridget közben karriert szeretne építeni és győzködi magát, hogy de jó is egyedül – dióhéjban.

Érdekes volt szembesülni azzal, hogy mennyit változott azóta a világ és ezáltal az egyedülállók megítélése. Szinte megmosolyogtató, amikor a szereplők azon agonizálnak, hogy 30 évesen még nincs párjuk, a társadalom pedig szinte földönkívüliként tekint rájuk, de legalábbis elítéli őket. Manapság pedig pont fordítva van, inkább 30 fölött jön meg a házasodási és utódnemzési hajlandóság. A társkeresés viszont azóta sem lett egyszerűbb.

Azon viszont meghökkentem, mennyi alkoholt fogyaszt Bridget, gyakorlatilag alkoholista, a barátaival egyetemben.

Ezúttal sokkal jobban értékeltem Bridget anyjának az életközepi válságát: felnőtt gyerekei mellett döbben rá, milyen üres az élete és mennyi lehetőség vár még rá. Nem mintha ettől szimpatikusabb lenne, mert kifejezetten antipatikus karakter, de konzisztens, és olyan problémát testesít meg, amivel sok nő találkozik.

Ismét változott a véleményem az első két részről, most valahol az első két olvasás között viszonyulok hozzájuk. Jobban tetszettek, mint előző alkalommal, de nem annyira, mint először.

Bridget Jones babát vár (2016)

Érezni lehetett, hogy inkább a rajongótábor nyomására született, nem rendelkezett olyan mély mondanivalóval, mint a többi rész. De telitalálat volt a nyaraláshoz, rég szórakoztam ilyen jól könyvön! Könnyed limonádé a kifejezés legjobb értelmében, sok-sok bridgetes szerencsétlenkedésből fakadó humorral.

A cselekményt röviden össze lehet foglalni: Bridget szinte már lemondott az anyaságról, de rövid időn belül két férfival is intim kapcsolatba bonyolódik, így amikor kiderül, hogy állapotos, nem tudja, hogy melyik delikvens a gyermek apja. A két férfi eltérőképpen viszonyul a helyzethez, az olvasók viszont érzik, hogy melyiknek kell lennie az apának, mivel a másik totál alkalmatlan erre a szerepre. Hamar kivégeztem a könyvet, pedig nyaralás alatt általában kifejezetten lassan haladok az olvasmányaimmal.

Az azért erőteljesen meglepett, hogy a könyvben a másik apajelölt nem az, aki a filmben…

Bolondulásig (2013)

Ez lett a kedvencem. Bár azt nem értem, hogy miért csináltak belőle egy hatalmas féltéglát, ha már az első két rész is kisebb méretű volt, ezért nagyon haragszom.

Talán azért ez a rész került a legközelebb hozzám, mert Bridget egyedülálló, kétgyerekes anyaként próbál párt találni, noha se egyedülálló, se kétgyerekes nem vagyok, és párt sem próbálok találni. 😀

Tavasszal néztem meg a filmet a moziban, amit a könyvhöz képest modernizáltak, aktualizáltak: Bridget Twitter (most már X) helyett Tinderen ismerkedett és ghostolták, ami a könyvben nem történt meg, no meg persze a filmváltozat polkorrektebb is. De a félresikerült randik és a Bridget és a fiúja közti nagy korkülönbség változatlan maradt.

A könyvben olyan izgalmas volt az (online) ismerkedés és a románc kibontakozása, hogy nekem is pillangók röpködtek a gyomromban olvasás közben, és sajgott a szívem, ha rosszul alakultak a dolgaik.

A sorozat részei közül ennek a kötetnek a legsötétebb a tónusa és legmélyebb a mondanivalója, ugyanakkor a humort sem nélkülözi. Keserédes történet. Az első két rész flancolós nyelvezetéhez képest a szöveg is jóval könnyebben emészthető. Ha szerettétek a korábbi részeket, azért, ha nem, akkor pedig azért olvassátok el!

Összességében

A szubjektív dobogóm első helyére a Bolondulásig került, a második helyet a Bridget Jones babát vár csípte el, a harmadik helyen pedig a Bridget Jones naplója és a Mindjárt megőrülök! osztozik. Ajánlom az egész sorozatot minden feminista és nem feminista, párkapcsolatban vagy párkapcsolat nélkül élő, karrierista és nem karrierista, testképzavaros és nem testképzavaros, önfejlesztésen dolgozó és önfejlesztésen nem dolgozó nőnek.