Amit örökül kapsz

Sásdi Tamástól, a Könyvtörténet bloggerétől kaptam kölcsön Tapodi Brigitta Amit örökül kapsz című történelmi családregényét. Kíváncsian vettem a kezembe; egyrészt magam is többször jártam Erdélyben, illetve bebarangoltam a Dunakanyart, másrészt az írónő végtelenül szimpatikus. 🙂

A kilencvenes évek első felében járunk.

Réka családját és Erdélyt maga mögött hagyva Nagymaroson telepedett le. Itt neveli nagylányát és kisfiát, Emesét és Áront. Gyógytornász, szárnyai alá kerül egy balesete után lábadozó fiatal sportoló, Kristóf. Miközben azon dolgozik, hogy Kristóf – átvitt és szó szerinti értelemben is – talpra álljon, próbálja rendezni a kapcsolatát demenciában szenvedő édesapjával. Mindebben támogatja férje, Gergő.

A lapokon csak egy-egy elejtett utalás van arra, hogy a történet nem napjainkban játszódik (például a TF, amely 2014 óta egyetem). Ám a valós dátumra csak a könyv végén található Tisztelt Olvasó! fejezetben derül fény. Azonban nem azzal kezdtem az olvasást.

Ha az elején nem világos számomra a korszak, akkor a jelenbe helyezem az elbeszélést, esetleg a közelmúltba. De amikor a főszereplő 1941-es megszületésének körülményeihez értem, kisebb fejtörést okozott időben helyrerakni az eseményeket, már csak azért is, mert Rékát is fiatalabbnak képzeltem el. 🙂

Minden fejezetet egy-egy odaillő vers vezet fel.

Az előhang egyes szám első személyben íródott; a következő egység szerkezetileg elüt a többitől: átvált egyes szám harmadik személybe, és bemutatja Emese egy reggelét, amely a történet szempontjából később jelentőséggel bír. Utána megint visszatér az egyes szám első személyű elbeszélő mód. A könyvbéli jelen történéseit Réka, a múltbélieket az édesapja beszéli el egyes szám első személyben.

Bevallom, az első három egységben megzavartak a váltások, számomra nem volt egyértelmű, kinek a szemszögében vagyunk – Rékáéban vagy Emeséében –, ám amikor a nevek is előkerültek, kitisztult a kép. Úgy vélem a szerkezet egységesebb lett volna, ha Emese reggele röviden, párbeszéden keresztül tárul az olvasók elé, és a lány (egyébként nagyon szép) novellája, ami megtöri a lendületet, kiegészítő, plusz fejezetként szerepel a végén.

Mennyit képes fordulni a világ egy nap alatt. A békés percek tovaszálltak, akár a cseresznyefa elhullajtott szirmait repteti a szél tavasszal. De velünk születik a túlélés ösztöne. „Sokat kibírunk, még azt is, amiről korábban úgy gondoltuk, hogy kibírhatatlan” – mondogatta anyám.

A történet mesterien megkomponált.

Szépen és logikusan szőtt szálak futnak párhuzamosan és keresztezik egymást időről időre. Metszéspontjukban a székely sóvidékről kiszakított, egy visegrádi idősotthonban élő édesapa áll. Meglehet, hogy nem (mindig) ismeri fel a lányát, de a régmúlt élénken él benne. Visszaemlékezésein keresztül nemcsak a Sófalvi család, hanem egy egész nemzet tragédiája bontakozik ki. Közben betekintést enged a székely mondavilágba is. A múlt felidézése segít Rékának más megvilágításba helyezni édesapja cselekedeteit, tisztázni a hozzá fűződő ambivalens érzéseit – miközben fel is készíti az elkerülhetetlen, kíméletlenül közelgő, végső búcsúra.

Kristóf szála megmutatja, hogy a kitartás meghozza a gyümölcsét, és egy csipet romantikát is csempész a könyvbe. Bájosnak találtam, ahogyan a múlt egyes momentumai ismételték önmagukat. Szakmai (edzői) kíváncsiságom miatt szívesen olvastam volna többet Réka és Kristóf közös munkájának fizikai részéről.

Az Amit örökül kapsz remek példa arra, hogy…

egy történet működhet antihős nélkül is, ugyanis egyetlen negatív szereplő sem található a könyvben. (Eltekintve az adott éra történelmi ellenségeitől.) Mindenki rokonszenves, Réka és Gergő kapcsolata példaértékű. Nem is emlékszem, mikor olvastam utoljára ilyen békés, mégsem unalmas történetet!

Az írónő rendkívül gazdag szókinccsel rendelkezik, fogalmazása szépirodalmi, költői képekben gazdag. A székely szavak alkalmazása tovább erősíti a hitelességet. Ugyanakkor végig az motoszkált bennem, hogy a párbeszédek valószerűtlenül szépek, a szereplők túl választékosan beszélnek életkortól, származástól függetlenül.

– Ha egy tárgy eltörik, és összeragasztjuk a darabjait, akkor mi, magyarok azt mondjuk rá, hogy szép, szép, de hiába a javítás, már sohasem lesz ugyanolyan, mint egykor volt. Mert ami egyszer elrepedt, azon a hasíték nyoma örökre megmarad. A japánok viszont másképpen gondolkodnak, van is erre egy szavuk: kintsugi. (…) A kintsugi valójában sokkal több, mint egy szó. A japánok a törött kerámiadarabokat aranyporral kevert ragasztóval illesztik újra össze, és így a törésvonalak aranycsíkok formájában rögzülnek a kerámia felületén. A repedések láthatóak maradnak a tárgyon, mint a történetük, történelmük részei. Ők azt vallják, hogy ezek a sérülések az élet természetes részét képezik, és nem rontanak rajta, hanem éppen ellenkezőleg, hozzáadnak a tárgy értékéhez, ami tökéletlenségében is szép, ezért a japánok a törés okozta változást büszkén vállalják.

A könyv legfőbb erénye a szórakozva tanítás és a hitelesség.

Vitathatatlan az a kutatómunka, ami megelőzte az írás folyamatát. Elhittem az elbeszélőnek, hogy az erdélyi sóvidék szülöttje, ott nevelkedett, onnan menekült, elhittem a székely népet ért igazságtalanságok miatti feldúltságát. Zsigereimig hatolt a szereplők fájdalma. Az érzékletes leírásoknak köszönhetően láttam magam előtt a Dunakanyart és az erdélyi vidéket, az orromban éreztem a csörgedező patakok és az erdő illatát.

Az Amit örökül kapsz című könyvet ajánlom mindazoknak, akik szeretik a történelmi családregényeket és akik szeretnének jobban elmélyedni Erdély történelmében.

Tapodi Brigittának köszönöm szépen az élményt, Tamásnak pedig a könyvet! 🙂