Kolléganőm, a Dóriii könyvei Dórija ajánlotta figyelmembe V. E. Schwab regényét, az Addie LaRue láthatatlan életét, amely a 2025-ös évem egyik legkiemelkedőbb olvasmánya lett. (Látszik, hogy ismeri az ízlésemet. 🙂 Köszi, Dóri!)
Ez a vaskos regény nem csak egy történet,
hanem utazás időben és térben. Felváltva járunk Addie múltjában és jelenében, különböző korszakokban és földrészeken, és egyszer csak belép egy harmadik nézőpont is, ami mindent megbolygat. Megismerjük a lányt, aki gyermekként imád rajzolni, majd 1714-ben, huszonhárom évesen alkut köt egy sötét, ősi istennel, mert nem akarja, hogy az életét korlátok közé szorítsák. Csakhogy az alku ára kegyetlen: mindenki, akivel valaha találkozik, elfelejti őt; minden ecsetvonása felszívódik, minden papírra vetett vonala és kottája eltűnik. Amit eltör, újra egésszé válik. Semmilyen fizikai nyomot nem hagyhat maga után, sem emléket másokban. Mintha sosem létezett volna. Keserédes szabadság – és végtelen magány.
Minden lány hajlamos az álmodozásra. Majd kinövi, vélik a szülei, de Adeline érzi, hogy inkább belenő, egyre erősebben kapaszkodik a makacs reménybe, hogy valami több vár rá.
A jelen idejű elbeszélés nem a kedvencem, de itt működik. Ráadásul Ballai Mária fordítása gyönyörű, igazi szépirodalmi élmény!
A sztori több mint háromszáz évet ölel fel.
A korrajz nem túl mély, de a nők helyzetének változását remekül mutatja. A jelenben csupán néhány hónap játszódik, abból is néhány nap igazán fontos, ám ezek sodró erejűek. A múlt néha lassan csordogál, de itt bontakozik ki Addie és Luc, a sötét istenség különös, ambivalens kapcsolata. A karakterek erősek, élők, szerethetők – még a mellékszereplők is.
– Az a baj az idővel, hogy sosincs belőle elég – mondja. – Lehet, hogy egy évtizeddel, lehet, hogy egy perccel rövidebb a kelleténél. De az élet mindig idejekorán véget ér.
Addie tele van szabadságvággyal, rajong a művészetekért, és bármit megtenne, hogy lássa a világot. Idővel rájön, hogy az alku ellenére is hagyhat nyomot. Nem törik meg, újra és újra az életet választja.
Luc… nos, ő a sötét oldal. Vad, birtokló, kegyetlen – mégis néha nagyon emberi. Ez a kettősség teszi izgalmassá.
De az igazi ellenpont Henry, a szeretetre és elfogadásra vágyó, megfáradt lelkű fiatal férfi, akinek emlékeiből rejtélyes módon nem törlődik ki Addie. Kettejük története egyszerre romantikus és fájdalmas, mert tudjuk, hogy együtt töltött perceik meg vannak számlálva, hiszen az egyiknek túl sok idő adatott, a másiknak túl kevés.
Ez a könyv a művészet himnusza.
Hét nagy egységből áll, mindegyiket egy kitalált műalkotás vezet fel. És igen nagy jelentősége van a lány hét szeplőjének is.
– Mert az idő mindenkivel kegyetlen, de a művészekkel a leginkább. Mert a szem elgyengül, a hang megkérgesedik, a tehetség pedig elhalványul. – A férfi közel hajol a lányhoz, és az ujja köré csavarja az egyik tincsét. – Mert a boldogság röpke, a történelem örök, és a legvégén mindenki arra vágyik, hogy emlékezzenek rá.
Az írónő közben olyan gondolatokat fogalmaz meg létezésről, elmúlásról, emlékezésről, identitásról, magányról, amik napokig elkísérnek. Az Addie LaRue láthatatlan élete az életigenlés könyve. A főszereplő mindazok ellenére, hogy mindenki elfelejti, mintha sosem létezett volna, nem verhet gyökeret, nem tapasztalhatja meg a viszonzott szerelem tartós boldogságát, örök bolyongásra és küzdelemre van kárhoztatva, mégsem adja fel. Újra és újra az életet választja, szüntelen kíváncsisággal keresi és megbecsüli annak szépségeit és a művészetet. Elképesztően inspiráló!
Ha szeretitek a mély, gondolatébresztő történeteket, és nem riadtok vissza egy kis fantasytől (vagy épp most barátkoznátok vele), ezt a könyvet nektek találták ki. Tizenhat éves kortól bátran ajánlom.
*
Tetszett a cikk? Osszátok meg ismerőseitekkel is!
Megtaláltok a Facebookon, az Instagramon és a TikTokon is.
Kövessetek! 
