Alapvetően könnyed, romantikus, humoros történetekkel szórakoztatom az olvasóimat, A nyúlpörkölt című novellában viszont egy másik oldalamat mutatom meg.
A nyúlpörkölt harmadik helyezést ért el a Holnap Magazin pályázatán.
Lang Tünde: A nyúlpörkölt
A tapsifüles jámboran tekintett fel az asszonyra, miközben egy salátalevelet majszolt bajusza alatt. Nem fogta menekülőre, amikor gazdája megragadta bundáját, nem rúgkapált, mikor kivette a ketrecből; már hozzászokott az emberi kéz érintéséhez. Szép, nagy, fehér példány volt, aranyos, bolyhos farokkal és folyton szaglászó, nedves, rózsaszínű orral. A nő gyengéden végigsimított a hátán, majd egy mozdulattal kitörte a nyakát, lecsapta a fejét egy kisbaltával, fellógatta a hintaállványra és kivéreztette. Lefejtette lábáról és ülepéről a szőrt, majd határozottan lerántotta a bundáját, végül kibelezte.
Míg a csupasz, felnyitott hasú nyúltetem a nyakából egy utolsó meleg, piros nedvet elcsöppentve, békésen hintázott a gyerekjátékokkal zsúfolt udvaron, az asszony leakasztotta a létrát a fészer oldaláról, és tetejét nekitámasztotta a tető alatt hosszában végighúzódó gerendának. Lába bizonytalanul mozgott az ócska fatákolmányon, ám nem hátrálhatott meg, ha el akarta érni a célját.
– Anya, az micsoda? – tudakolta lánya, miközben fia elmélyülten pattogtatta a labdát. A nő hóna alá csapta az imént még a gerendába mélyesztett szögön függő, poros vaskondért.
– Egy üst.
– Eddig is ott volt? Sohasem láttam.
– Igen, a mama halála óta idefent lógott. Családi relikvia, generációk óta száll anyáról lányára. Egyszer a tiéd lesz.
A kislány grimaszt vágott, nem tartotta nagyra a becses tárgyat.
– Főztél már benne valamit?
– Még soha nem használtam, és álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha sor kerül rá. Utoljára nagyanyád kotyvasztott benne. – Az asszony megnyitotta a kerti csapot, hogy elmossa az edényt.
– Mit?
– Nyúlpörköltet.
– Hasonlít az új bográcsunkhoz, csak ennek van három lába, meg virágminták díszítik az oldalát. Biztos már nagyon régi, és olyan ütött-kopott, talán lyukas is. Miért nem főzöl inkább az újban?
– Az nem olyan különleges ételnek való, mint amilyet vacsorára szánok.
– Miért, te mit fogsz főzni benne? – faggatózott tovább a lányka.
– Nyúlpörköltet.
– Az nem is olyan különleges.
– Ezúttal nem hagyományos módon készítem el, hanem egy olyan recept alapján, ami az üsttel együtt öröklődik. Még szépanyám vetette papírra, előtte családunk nőtagjai szájról szájra adták tovább lányaiknak a hozzávalók körét és az elkészítési módot.
– De mi nem is szeretjük a nyúlhúst! Csak apa. Akkor kinek főzöd a pörköltet?
– Apádnak.
– Apámnak? – hitetlenkedett a gyermek.
– Igen, apádnak.
A hús csendben párolódott a vasfazékban. Miután az asszony – immár sokadszorra is átfutotta a maszatos, megsárgult papírt –, meghintette egy kis szegfűborssal.
– Lányom, legyél szíves, hozd ki a konyhából a babérlevelet – kérte meg leányát, aki ott hintázott, ahol nem sokkal korábban még a megnyúzott nyúl himbálózott előre-hátra.
– Rendben, anya – felelte a kislány, majd kikászálódott a fahintából. Szandálja koszos lett, amikor beletoppantott a fűben összegyűlt vértócsába, és kis vörös nyomokat hagyott maga után az udvaron keresztülvezető macskaköves úton. Visszafelé jövet a lába lecsúszott a járda szélső sorának egyik kövéről, és elvesztette az egyensúlyát. A talajra érve a karjával támasztotta meg magát.
– Nem elég széles az út – pityeredett el a leány, miközben megdörzsölte sajgó testrészét.
– Ne sírj, édesem! Gyere, adok rá egy puszit. – Az anya csókot lehelt gyermeke fájó karjára. – Ugye hogy máris jobb? Amikor én ennyi idős voltam, mint te most, még keskenyebb volt ez az út, de nagyanyám és anyám is szélesített rajta. Holnap pedig én is fogok. Már jóval korábban meg kellett volna tennem. – Egy pillanatra elhallgatott, és gondterhelten szusszantott. – Majd segíthetsz nekem.
A nő hozzáadta a babérlevelet a pörkölthöz. Elgondolkodva törte a szárított majoránnát a mozsárban.
– Fiam, megnézed, hogy nem lepték-e el a békák a pincét?
A kisfiú abbahagyta a játékot, és eltűnt a pinceajtó mögött. Egy jókora varanggyal tért vissza.
– Ezt az egyet találtam – mondta, és édesanyja elé tartotta a brekegő állatot.
– Köszönöm! Tedd csak bele ebbe a dobozba, majd hátraviszem a kertbe. Most menjetek, szedjetek egy csokor vadvirágot a réten! – A gyerekek engedelmesen eltűntek a szemközti mezőn.
Az asszony félretette a mozsarat, megragadta a kartondobozt, amelyben a béka lapult, és kivitte a hátsókertbe. Egy éles késsel levágta a kétéltű fejét, és kiszedte mindkét szemét. Ruhája rejtekéből előhalászott egy üvegcsét. Megrázta. A finom szemcséjű fekete porból egy macskanyelv és egy verébláb tűnt elő. Bepottyantotta melléjük a békaszemeket, és visszacsúsztatta zsebébe a fiolát. Az állat maradványait az emésztőbe hajította.
A langy szellő tovarepítette az udvaron terjengő ínycsiklandó illatokat, és a levegőbe beleszagolva a járókelők szájában már házakkal odébb összefutott a nyál.
– Mi finom rotyog abban a bográcsban? – kíváncsiskodott a szomszédasszony.
– Nyúlpörkölt.
– Egy kis kóstolót elfogadnék belőle, hogyha marad.
– Nem hiszem, hogy lesz maradék – hárította el az idős nő kérését –, ez a férjem kedvenc étele. De szívesen készítek egy másik alkalommal.
– Szóval az urának főzi. – Szomszédja együttérzőn nézett rá. – Hát akkor további szép napot!
A nő majoránnát hintett a kondérba, és a fakanállal megkeverte a húst. A fészerben leellenőrizte az egércsapdát, amely egy döglött rágcsálót tartott fogva. Metszőollóval lenyeste a farkát, és beletolta az üvegcsébe, a többi állati csonk közé.
A gyerekek vidáman csivitelve tértek vissza a rétről. Kezükben tarka virágok pompáztak, melyeket az asztali vázába helyeztek.
A nő szedett a kiskertben citromfüvet, a fészer mellett pedig bodzavirágot. Felaprította őket, majd megszórta velük a húst.
– Anya, biztos, hogy így kell ezt csinálni? Nem lesz ettől rossz íze? – faggatózott a kislány.
– Minden az arányokon múlik.
A leány nem mozdult a kondér mellől, lerítt búvalbélelt ábrázatáról, hogy valami emészti.
– Anya, apa tényleg elhagy bennünket? – bökte ki végül.
– Apád mindig velünk lesz.
– De apa azt mondta, hogy elmegy, mint nagyapa…
– Nagyapa sose ment el.
– …meg mint dédapa.
– Dédapád sem hagyta magára dédanyádat.
– Azt is mondta, hogy a te családodban már hagyomány, hogy a férfiak elhagyják az asszonyokat.
– A családom egyik férfitagja sem hagyta el a feleségét. És apád sem fogja.
– Anya, anya! Nem találkoztál Tigrissel? Tegnap óta nem láttam – biggyesztette le ajkát a kisfiú.
– Sétáljatok egyet a nővéreddel, hátha megtaláljátok – javasolta, miközben ruháján keresztül úgy megszorította a zsebe mélyén rejlő üvegcsét, hogy ujjai belefehéredtek.
Leszakított néhány lobélia- és szulákvirágot, apróra szelte, és az üstbe öntötte csakúgy, mint a fiola tartalmát és a vázából kihalászott bürköt.
A vacsorához a legszebb ruháját vette fel.
– A gyerekek nem esznek velünk? – kérdezte férje köszönés helyett.
– A szomszédban töltik az éjszakát. Nem úgy volt, hogy a párod is csatlakozik hozzánk, és megbeszéljük a gyerekek jövőjét? – tudakolta a nő félénken.
– Igen, de közben megváltoztak a dolgok. Ő már a múltamhoz tartozik… mint az összes többi – heherészett a férfi. – Mindig is jó szakácsnő voltál, bánhatja, hogy tegnap kérdőre vont, amiért ráfeledkeztem a postáskisasszony formás lábára! Micsoda vacsoráról marad le!
Az asszony megalázottan sütötte le pilláját, és leszedte a harmadik terítéket az asztalról. Férje arra se méltatta, hogy előre szóljon neki a vendégszám módosulásáról.
A férfi közben letelepedett a szokásos helyére. Több mint tíz éven keresztül minden egyes étkezés alkalmával azon a széken foglalt helyet. És nem is igyekezett palástolni, hogy ez alatt az idő alatt több más asszonynak és lánynak az ágyát is melegítette. Felesége pedig mindannyiszor félrenézett, és szüntelen reménykedett, hogy hites ura egyszer megváltozik.
A nő magának salátát állított össze, amit a férfi ki nem állhatott. Amikor férje meglátta, mit szed a tányérjára, elfintorodott.
– Nem embernek való eledel az – jelentette ki, majd saját tányérját az asszony felé nyújtotta. Ezúttal is elvárta, hogy a nő szolgálja ki, ő pedig, mint mindig, készségesen megtette. – Te nem kérsz nyúlpörköltet?
Az asszony fáradtan sóhajtott.
– Tudod, hogy én nem szeretem a nyúlhúst. Csak azért készítettem, mert te igen – duruzsolta kedvesen.
– Persze, tényleg, nem te voltál, aki úgy imádta. Viszont, meg kell hagyni, ez pokolian jól sikerült, még soha nem ettem ilyen finomat! De egy pörkölttől még nem kapsz vissza, minden marad a régiben. Végleg elhagylak. Térjünk rá a gyerekekre!
– Ne rontsuk el ezt a kellemes vacsorát, inkább egyél még néhány falatot – nógatta szelíden férjét.
Olykor-olykor lopva kipillantott az ablakon. A sápadt hold cinkosan tekintett le rá a csillagok koszorújából.
– Gyere, sétáljunk a kertben – szólalt meg, amikor elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy megossza férjével, ami már oly régóta nyomja a lelkét.
– Ah, a nők és az az átkozott romantika! – kiáltott fel a férfi, mégis követte feleségét az udvarra. Cipőjük halkan koppant az éji fényben ezüstösen csillogó macskaköveken, amint hátrafelé haladtak.
– Nem hagysz el – jelentette ki rezzenéstelen arccal az asszony.
– De igen.
A nő nem bizonygatta igazát többet szóval, csupán szembefordult a férfival. Tekintetében lévő parányi őrület, hátborzongató elszántság és végtelen, gyilkos düh lobogott. Száját halk mormolás hagyta el, mely nyomán tomboló orkán ölelte körül őket. Fürtjei eszeveszett táncot lejtettek a hirtelen támadt szélviharban. Ajkai továbbra is mozogtak, ám szavai belevesztek a fülsüketítő zúgásba.
– Hogy mondod? Nem értem ettől a hangzavartól!
A nő ajka gúnyos mosolyra húzódott, karjait széttárta, és a szélsüvítést túlharsogva kántálta a hold felé a régi papírfecniről megtanult sorokat. Pillanatokkal később minden elcsendesedett.
– Mi volt ez? Jaj, olyan furcsán érzem magam… zsibbad a lábam és a kezem… mintha gyökeret eresztenék… Nem tudok megmozdulni! Mi történik velem? – kérdezte a férje halálra váltan.
– A bürök lebénítja a végtagjaidat. Most megfizetsz minden egyes megaláztatásért, minden egyes szeretődért, minden egyes bűnödért! Nem csupán ez a ház öröklődött anyáról lányára. Fogalmad sem volt róla, mennyire fején találtad a szöget, amikor boszorkánynak neveztél a hátam mögött! Már elkezdett dolgozni a bűbáj és a főzet. Nem te vagy a családban az első hűtlen férfi, aki el szándékozik hagyni a feleségét, azonban egynek sem nyílt alkalma rá, mindvégig itt voltak velünk – mutatott végig a nő a macskaköves úton. – És te is itt maradsz!
Az asszony szenvtelenül nézte az elébe táruló látványt, mint oly sok női felmenője őelőtte.
A férfi lábfeje egyre sötétebb színt öltött magára, majd megkeményedett. A feketeség apránként, megállíthatatlanul kúszott feljebb a testén. Előbb a lábai váltak ébenszínűvé, majd a csípője, karjaival párhuzamosan a törzse. Amikor elérte a tüdejét, az ember hangja elhalt, zihálása abbamaradt, a szusz bennragadt. Mellkasa nem mozdult többé, ahogyan más testrésze sem. Utolsó erejével egy kérdő-esdeklő pillantást küldött felesége felé. Még láthatta, ahogyan hitvese ahelyett, hogy a segítségére sietne, megragadja az odakészített csákányt. Végül az élet utolsó szikrája is kihunyt szemében. Az egykor rajongásig szeretett, ám már mélységesen megvetett férfi fekete kőszoborrá dermedt, éppen olyanná, amilyen a szíve is volt.
Az asszony évtizednyi dühét összegyűjtve sújtott le rá a csákánnyal.
Másnap a lányával ketten hozzáfogtak a járda kiszélesítéshez, amelyről nem mosta le a hajnali harmat a kicsi véres lépésnyomokat. Eközben fia elcsent egy-egy követ a felaprított kőhalomból, és gondtalanul hajigálta a régi fonott kosárba.
– Majd megtanítom neked, hogyan kell nyúlpörköltet főzni, hátha egyszer te is el szeretnéd készíteni. – Az asszony a lányára sandított, miközben egy újabb kőért nyúlt.
– De én nem szeretem a nyúlhúst!
– Nem is neked kell szeretned.
– Anya, apa elhagyott?
– Nem, leányom, mindig itt lesz velünk, ahogy nagyapád és dédapád is – mondta, miközben egy újabb követ helyezett a régi, megkopott macskakő mellé.
A nyúlpörkölt című novellám a Holnap Magazin weboldalán jelent meg először 2020 májusában.
Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy jelöltek az idén első alkalommal kiosztásra kerülő Dugonics András Irodalmi Díj fantasy kategóriájában. Amennyiben érdemesnek találtok rá, Facebook-regisztrációval az esemény hírfolyamában, Facebook-regisztráció nélkül pedig egy Google-űrlapon szavazhattok rám 2020. október 5-ig. Egyúttal szeretném megköszönni a jelölést! 😇
*
Tetszett a cikk? Osszátok meg ismerőseitekkel is!
Megtaláltok a Facebookon és az Instagramon is.
Iratkozzatok fel a hírlevélre, hogy értesüljetek a friss bejegyzésekről, DIY ötletekről és akciókról, és töltsétek le az ajándék novellát!
Feliratkozom
