Interjúhétfő – Vendégszerző: Kiss T. Anna

Ismét újabb nap, mi több, újabb hét virradt ránk! Noha most még elég barátságtalan az időjárás, hétvégére beköszönt az igazi nyár, de addig sem maradtok interjú nélkül! Mai interjúalanyomat, azt hiszem, nem kell külön bemutatnom nektek, hiszen Kiss T. Annát már ismerhetitek a rádióból és a televízió képernyőjéről. Mesél a média pályafutásáról, bepillantást enged a magánéletébe, de fő témánk a a szerelem, az emberi kapcsolatok, a (közösségi) média párkapcsolatokra gyakorolt hatása és Szeress belém! című könyve. Fogadjátok szeretettel!

TCL: Dolgoztál rádióban és a televízió képernyőjén innen és túl – szerkesztő-riporterként, műsorvezetőként, producerként. Mikor határoztad el, hogy kommunikációs pályára lépsz?

kisstannafb.jpg
Kiss T. Anna: Nagyjából 5 éves koromban. A családom szerint akkor történt, hogy egy kis fadarabbal az orrom előtt rohangálni kezdtem, és „élőben”„közvetítettem” valami nagy-nagy politikai eseményt, valamilyen csúcstalálkozót. És amikor megkérdezték tőlem: mit csinálok, azt feleltem, hogy a rádiónak tudósítok. Amióta az eszemet tudom, külpolitikai újságíró akartam lenni, mégpedig a Magyar Rádióban. Sikerült. Alig voltam 24 éves és elértem a célomat. Akkortól meg az járt a fejemben, hogy én most már életem végéig ezt fogom csinálni?!(nevetés) Természetesen nem. Két év rádiózás után magához csábított a televízió, s aztán az lett az igazi szerelem. Szó szerint is. A film, a mozi, a kép és a hang együttesének varázslatos világa. Na, és egy fergeteges, nagy szerelem egy operatőr iránt. Csodaszép időszak volt, minden értelemben. De már régen elhagytam ezt a pályát. Jó ideig válságkezelő menedzserként dolgoztam, most könyveket írok. Persze, éppen hogy még intenzívebben használom a kommunikációt a krízis menedzsmentben, mint bármikor korábban. Csak nem célként, hanem eszközként. Különböző, speciális kommunikációs módszereket, eszközöket dolgoztam ki magam is az évek során. Természetesen ezeket is beépítettem a Szeress belém! című könyvembe, hiszen az is a kommunikációról szól. A párkapcsolati kommunikációról. Hallatlanul érdekes terület.

TCL: Az elmúlt években eltűntél az emberek szeme elől. Hogyan sikerült túllendülnöd a mélyponton?

Kiss T. Anna: Azzal kezdeném, hogy a látszat ellenére, soha nem volt az életem könnyű, nehézségek nélküli. Minden eredményemért keményem meg kellett dolgoznom. S mert nő vagyok, nekem mindig sokkal többet kellett teljesítenem, mint a média iparban a férfiaknak. A nők oda inkább csak dekorációnak, kis csacsogónak, „kis színesnek” kellenek. Különösen a magyarországi gyakorlatban. Én nem ilyen voltam. Mindig mutatós, szép nőnek tartottak, számtalan rajongója volt a külsőmnek, de mert eléggé karakánul képviseltem, amit gondolok, világos volt, hogy velem óvatosnak kell lenni. Már maga a gondolkodás képessége is hátrány volt egy nőtől akkoriban. Számtalan iskolázott, tehetséges, értelmes nő mesélhetne erről, akár úgy is, mint a jelen valóságáról. De ha az ember okos, ráadásul határozott nézetekkel bír, s azokat képviselni is tudja, azt nem mindenki fogadja jól a környezetében. Óhatatlanul sebeket ejt másokon, vagy a létével mintegy tükröt tart eléjük, de amit látnak önmagukból, az mély nyomot hagy bennük. A bosszú, a gonoszság, a rosszindulat pedig alapvető emberi tulajdonságok. Így, amikor megtalálta az ellenségeimet egy lehetőség, lecsaptak rá, hogy árthassanak nekem. Jól kiforgatták, és kegyetlen revansot vettek. Ami addig előny volt, az ismertség és elismertség komoly szakmai körökben, az immár hátránnyá vált, s azért extra büntetést szántak nekem. Esélyem sem volt megvédeni magam. És légüres térré vált a világ körülöttem. Egyedül maradtam. Meg kellett tanulnom egyedül túlélni. Leginkább az életet. Embertelen körülmények között tanultam szerénységet, alázatot az ember és nem kis részt önmagam iránt, s egy másfajta kommunikációs módszerre és eszköztárra tettem szert, mint amit addig ismertem a magam kis belvárosi, elit világában. Nagyon nagy lecke volt. Okosodtam és érettebbé váltam tőle. Az ember nem is gondolná, mennyi erőtartaléka van, amíg extrém helyzetben elő nem kell kotornia valahonnan mélyről, önmagából ezeket a kincseket. Azt biztosan a saját bőrömön tapasztaltam, hogy válsághelyzetben nincs más támaszod, csak te magad! Soha senkire ne számíts, csak önmagadra! Mert az a biztos. És ha igaz, hogy bármilyen krízis kezelésének első lépése felmérni a baj mibenlétét és nagyságát, márpedig a gyakorlati tapasztalat szerint ez a helyes, a második biztosan az: számba venni, hogy a megoldás során kik lehetnek a szövetségeseid. Legtöbbször nincsenek igazi, kitartó szövetségesek. Ezért kell előbányászni lelkünk mélyéből azokat a vastartalékokat, amelyek minden emberben ott vannak, talán mondhatom: mintegy genetikai kódként. Csak a saját belső erőforrásaink segíthetnek. Ez egyébként érdekes: rossz időszakomban végig a vállalati válságkezelés megoldásait alkalmaztam, amelyek ugyan szokatlanok személyes élethelyzetekben, de éppen szokatlanságuk miatt sokkal hatékonyabbak, mint a mindenki által ismert, általános módszerek. Igaz ez a párkapcsolati helyzetekre is. Valójában erre építettem a Szeress belém! című könyvemet is. Ezért is tartalmaz számtalan gyakorlati megoldást a férfi és a nő kapcsolatában.

TCL: Hosszú közéleti szerepvállalásod alatt sem tudták rólad, hogy férjnél vagy-e vagy sem. Tudatosan zártad ki a külvilágot a magánéletedből?

Kiss T. Anna: Az akkor ösztönös volt. Valahogy nem éreztem úgy, hogy valamit is számítana a szakmai megítélésemben a családi állapotom. Legalábbis az én szememben ennek nem volt jelentősége. Pedig voltam férjnél, és nagyon értelmes ember volt a férjem. Tehetséges mérnök, a maga pályáján nagyon szép karriert futott be, de mi annyira más világ vagyunk lelkünkben és személyiségünkben, hogy képtelenség lett volna együtt leélni egy életet. Párkapcsolati kommunikációs szempontból nagyon tanulságosak voltak azok az évek, amíg házasságban éltem vele. Kár, hogy a tulajdonosi szemlélet olyan mértékűvé vált a kapcsolatunkban, hogy immár kezdtem úgy érezni: én is csak egy tárgy vagyok a babaházban, mint az akkor divatos, skandináv kanapé a nappalinkban. Elhagytam. Én mindig nagyon büszke voltam rá, hogy ember is vagyok, nemcsak nő. Aztán meg fel sem merült bennem, hogy bárkire tartozna, van-e kapcsolatom, ki az, és mikorra tervezzük az esküvőt. Különben sem terveztem soha többet esküvőt. Ma meg már a bulvárlapoknak élnek a párok, nem pedig egy szép, tartalmas párkapcsolat belső logikája szerint. Egyébként nagyon szép és különleges szerelmeim voltak. A volt férjem úgy fogalmazott egy alkalommal, amikor egyoldalú veszekedést folytatott velem valami apróságról, hogy „Különben is, te vonzod a hülyéket!” Ezt a gondolatot szánta végső érvnek a vitájában. Ennél a pontnál azért megszólaltam. Tiszta szívvel helyeseltem neki. Végül is a férjem vélekedett így a kapcsolataimról. Ő csak tudja. (nevetés) Azért persze a különleges és az egzaltált, hogy ne mondjam: a hülye között van némi különbség. Engem mindig is a rendkívüli vonzott a férfiakban. Bizonyos szempontból a férjem is a különleges férfiak közé tartozik az életemben. Legfőképpen a tehetsége okán. Nekem mindig nagyon imponált, ha egy férfi olyat tudott, amire én soha nem tartottam volna képesnek magamat. Engem előbb lehet levenni a lábamról tehetséggel, stílussal, gondolattal, mint a külső szépséggel. Szeretem a rendkívüli férfiakat. De fontos a megbízhatóság és az őszinteség is. Lehet kicsit simlis, amúgy férfiasan, de minden körülmények között legyen diszkrét, ahogy azt egy igazi férfinak, egy úriembernek kell. S soha, semmikor, semmilyen helyzetben ne alázzon meg, mert arra nincs bocsánat. Úgy hiszem, hogy a nő méltósága a legfőbb kincse, s az nem eladó, de nem is játékszer. Sem egy férfi, sem egy másik nő kezében. És soha nem szabad kiszolgáltatni egy nőt egy másiknak. Ez a férfi és a nő kapcsolatának egyik aranyszabálya. A férfi, aki elfelejti ezt, nem érdemli meg egyiket sem. Egyetlen nő megbecsülését és bizalmát sem. És élete során nem is fogja megkapni.

TCL: Most azonban visszatértél, méghozzá egy könyvvel, ami a Szeress belém! címet viseli. Hogyan definiálnád a szerelmet? Számodra mit jelent?

Kiss T. Anna: Leszámítva az első, gyerekkori, még abszolút plátói szerelmemet, egész életem során összesen csak négyszer voltam szerelmes. Most az igazi szerelemről beszélek, nem csak a vágyról, a megkívánásról. És mindig tudtam, abban a pillanatban, amikor az érzés megmoccant bennem, hogy ez szerelem. Mindig éreztem ott legbelül. Amikor megtelepedik a kis ember valahol a gyomorszájam táján, mintha soha többet nem akarna továbbállni onnan. Néha föláll, sétál egyet bennem, legtöbbször a szívem felé, hogy még jobban fájjon, aztán visszatelepedik a helyére. És csak ül ott. Van. Létezik. Éjjel és nappal. És nem tehetek ellene semmit. Hát, ilyen a szerelem számomra, ha egyszer elér. Varázslatos teher ez, de teher. Mert gúzsba köt és megcsomóz, és elveszi tőled önmagad, hogy valaki másnak adja. Már ez önmagában rémisztő az ember számára, ha azonban nincs más valaki, akinek odaadja, mert az érzés benned egyoldalú, nem viszonozza a szerelmed, az kiütéses győzelem feletted. Hányszor megtörténik, hogy olyanba szeretünk bele, aki talán észre sem vesz bennünket! Velem is megtörtént ez, nem is egyszer. Mégis óriási szerelem lett belőlük. Tehát a szerelem-keltés módszere, amiről a könyvben írok, valóban működik. Tapasztalatból tudom. De mindenkinél más, mert valamennyien másként éljük meg ezt az érzést. Nekem a „kis ember” a gyomorszájamban, neked gyomorgörcs, neki a rózsaszín és lila köd a szemei előtt. Mindenki másként éli meg, mindenkinek mást jelent. Ami biztos: ez egy kémiai folyamat az emberi testben, amely körülbelül másfél-két év alatt lejátszódik. S akkor marad az üresség. Ha azonban a szerelem kialakulása során gondoskodunk róla, hogy az biztos alapokon jöjjön létre, vagyis része legyen a szeretet, az egymás iránti tisztelet, a barátság, s csak mindezek után vegye át az irányítást a vágy és a szenvedély, akkor a szerelmi hormonok elcsitulása után is marad a két ember kapcsolatában tartalom, s akár maga a szerelem is fellobbanhat köztük újra és újra. Számtalan ilyen példát tudok, sőt, a magam életében is megtapasztaltam. De persze mindehhez kell egy kis boszorkányság is, főként a nőtől. Mert bennünk, nőkben van meg az a képesség, hogy az utolsó körömhegynyi parázsból is hatalmas erdőtüzet csiholjunk. Ebben sincs lehetetlen. Csak az a kérdés, hogy mi, milyen sorrendben történik. Ha a tetővel kezdtél egy kapcsolatot, vagyis a testi vágyak vagy szenvedély kielégítésével, soha nem leszel képes szeretet és barátság alapokat ásni és betonozni és tisztelet falakat fölhúzni alája. Mantrázhatjátok ezt utólag így mindketten, önigazolásul, megcímkézhetitek a magatok számára a közös múltatokat ennek a szabálynak, elvárásnak megfelelően, de az attól még nem lesz építmény, csak egy homokvár. Más dolog utólag belelátni vagy láttatni dolgokat egy kapcsolatba, és egészen más a valóság, a rideg tények világa. Becsapjátok önmagatokat. Azért a szerelem az, amikor mind a két ember hasonlóan érez a másik iránt, és azt ki is fejezheti előtte. Őszintén. Hiszen a másikban ilyenkor önmagunkat szeretjük. Szeretjük megsimogatni, elmélyülni a tekintetében, érezni a kisugárzását. Valójában az érzést keressük, hogy jó vele együtt lenni. Szavak, szavak. Az nem elég. A személyes együttlét, a fizikai elérhetőség, a közellét kell. És még az sem feltétlenül elég. Bármilyen kiábrándító is: a szerelem csak a hormonok játéka. A tartós kapcsolathoz ennél sokkal több kell a két ember között. A közös értékek, a hasonló világlátás, a közel azonos műveltségi szint. Hogy csak néhányat említsek. Ilyen „apróságok” nélkül nem lesz tartós a két ember egymáshoz tartozása a mindennapokban. Mert egyáltalán nem igaz, hogy a szerelem mindent legyőz. A szerelem önmagában nem képes legyőzni például a kulturális, a vérmérsékletbeli különbségeket a két ember között. A szerelem lehet egy átmeneti elem a tartós kapcsolatban, de sajnos nem több.

TCL: Te megtaláltad az igazi szerelmet?

Kiss T. Anna: Igen is, meg nem is. Ahogy mondtam, többször voltam nagyon szerelmes. Valóban igazi, őszinte kapcsolatok voltak ezek. Nagy érzések. De van ennek az érzésnek egy olyan szintje is, amikor azon részeitek is egymásra találnak, amelyek a tudat alatt vannak. Amikor nem a két én, a két öntudat (a két ego) kapcsolódik össze és válik az ember egy emberpárrá. Felfogás kérdése, minek nevezzük ezt. Vannak, akik erre használják a lélektestvér megjelölést. Amikor úgy érzed, csak a másikkal együtt vagy teljes, sőt, te a másik része vagy, s ő a tiéd. Könnyen mondja az ember, hogy hát persze, a szerelemben ő a másik felem. De nem. A szerelemben két önzés ütközik meg folyamatosan, legfőképpen a birtoklás vágyának kapcsán. Időnként összetapad, máskor küzd a másik ellen, és eltaszítja, csakhogy kizsarolja a maga számára a teljes megadást. A szerelemben mindkét fél egyfajta dominanciára törekszik. Az érzésben, amiről én beszélek, nem. Abban olyan természetes helye, pozíciója van a másiknak, mint saját magadnak. Melletted. Valóban ketten vagytok egyek, de éppen az összhang miatt. Pajtások vagytok és szeretők, barátok és testvérek. Mindez így, együtt. Valami végtelen mélységben, ami arról üzen neked, hogy ő létezik, van, és ez ellen nem tehetsz semmit. Elkerülhettek egymástól tízezer kilométerre, ő akkor is benned van, és beszélgettek, és együtt éreztek. Látod a képeket, amiket ő lát, és érzed azt, amit az adott pillanatban ő érez. És fordítva. Valóban van ilyen két ember között. Ő az igazi párod. Az érzések közül, ami hozzáköt, egy a szerelem, igen, de még annyi minden más is. Hogy a kérdésedre válaszoljak: én hiszem, tudom, hogy találkoztam az életemben ezzel a „másik-én”-nel. Fölismertem és megbecsültem. A másik is fölismert, de nem becsülte meg a csodát, ami így érte. Ezért abból nem lett kapcsolat. Mert a legnagyobb lelki-spirituális mélységek közepette is kell a felszíni, a földi értelemben vett kapcsolat két ember között ahhoz, hogy az kiteljesedhessen. A szem, a kéz, az orr, a másik metakommunikatív érzékelése. Nálunk ez nem volt meg. Gyávaságból vagy ki tudja, miért, mindenesetre nem volt meg. De azért az ember vágyik rá, az igazira, az ősire, a párjára, akit neki küldtek az égiek. És ez a hiány már elkísér mind a kettőnket az utunkon száz életen át. Kegyelem volt, amit kaptunk az égtől, de nem éltünk vele. És ha azt kérdeznéd, hogy létezik-e egyetlen, az Igazi, akkor azt mondanám: igen. Hiszem, hogy létezik. Csak nem minden ember olyan szerencsés, hogy rátaláljon. Akivel meg mégis megtörténik, az lám, fittyet hány rá. Milyen ostobák tudunk lenni mi, emberek, ugye?

TCL: Bárkiből lehet az Igazi, de rajtunk múlik, hogy azzá tesszük-e? Előfordulhat, hogy csupán az irreálisan túlzó elvárásaink miatt egy nem létező ábrándot kergetünk egész életünkben, és ezért nem vesszük észre az ideális partnert?

Kiss T. Anna: Nem hiszem, hogy Igazivá tehetünk valakit, aki valószínűleg nem az. Ne feledd el, soha nem tudhatjuk biztosan, hogy mi az, amit valójában a másik érez irántunk. Nem látunk a fejébe. Sokszor ő maga sem tudja. Sőt, időről-időre változik ez az érzése. A mélysége, az intenzitása. Amit mi a másikban látunk, az a saját vágyaink kivetítődése, vagyis projekció. Ha mi az Igazinak akarjuk látni a szerelmünket, elhitetjük magunkkal, hogy az is. Függetlenül attól, hogy a másik így van-e ezzel. Ebben az értelemben persze bárkit Igazinkká tehetünk. De azért ez inkább csak ábránd, ahogy te is fogalmaztál. És a másik gondolatoddal is teljesen egyet értek: sokszor úgy el vagyunk alélva a jórészt inkább csak a hormonjainkkal lekötött aktuális párunktól, hogy közben észre sem vesszük, amikor a tényleg Igazi megjelenik a világunkban, egy ideig várakozik ott, aztán továbbmegy. Mint az én esetemben történt ez. Az emberek nem feltétlenül ismerik fel a kegyelmi állapotot, amit az égiek teremtettek számunkra. Attól tartok, ez a gyakoribb.

TCL: Majdnem minden romantikus film és szerelmes regény a kapcsolat kibontakozását mutatja be, amikor a kedves gondolatára ezernyi pillangó reppen fel a gyomorban, amikor megremeg a térd, amikor egy érintésébe beleborzong a test. Azonban ez az állapot körülbelül másfél évig tart, azt követően szép lassan elkezd csillapodni, átalakulni. Sokan ezt nem a szerelem egy magasabb szintjeként fogják fel, hanem az elmúltának, és minduntalan a kezdeti lángolást hajszolják. Ez miből fakadhat? Okolhatjuk ezekért a filmeket, könyveket, a megváltozott társadalmi értékeket? Vagy az emberek egyszerűen éretlenek egy komoly kapcsolatra?

Kiss T. Anna: Könnyebb filmet készíteni egy folyamatról, ami boldog befejezést ér, így a néző jóleső érzéssel állhat fel a moziban a székből, mint ha az azután problémáival akarnák ábrázolni a nagy érzelmeket. A hétköznapok csak ritkán felemelőek. Habár ebben is vannak kivételek. Hamupipőke története sem akkor kezdődik, amikor a királyfi rápróbálja kis lábacskájára a megtalált topánt, hanem éppen hogy ott ér véget. És boldogan éltek, míg meg nem haltak? Ez az életben sajnos nem így van. Ez lehet a filmipar magyarázata a nagyon is találó felvetésedre. De azért ennél sokkal többről van szó. Filmek ide vagy oda, az emberek szeretnek mindent azonnal, akár instant megkapni. A nagy érzelmeket is, a nagy egymásba borulásokkal együtt. Olyan izgalmakat várnak, mintha naponta ötször lezuhannának a híd pilléréről bungee jumpinggal. Kell az adrenalin, minden áron és minden helyzetben. Ez a felgyorsult világ következménye. Miért ne érintené ez a párkapcsolatokat is? Ráadásul a mai világban nem divat az erőfeszítés, a küzdelem valamiért. Különösen nem egy másik emberért. Egy kapcsolatért. A szerelemért sem. Akarjuk az emberi melegséget, a biztonságot, amit persze csak kielégítő, tartós párkapcsolatban kaphatunk meg, de sajnáljuk a felépítéséhez az időt és az energiát. S valóban, a médiában is azt látjuk: ha valamit akarsz, szerezd meg, most! Ha kell valami, menj be a szupermarketbe, és vedd meg. De szerelmet, szeretetet, barátságot, tiszteletet nem mérnek a boltban. Azt ki kell érdemelni az életben, azért meg kell küzdeni. Ezt nem szeretik az emberek. Ezért csapódnak egyik kapcsolatból a másikba, s ezért hajszolják olyan eszeveszetten a szerelemnek azt az első, visszahozhatatlanul eufórikus fázisát.

TCL: Közhely, de tényleg igaz, hogy a világ felgyorsult. Mintha a szerelmi kapcsolatok is felgyorsultak volna, eltűnt a fokozatosság – az udvarlás, a meghitt beszélgetések, a lopott csókok időszaka; mindenki rohan a beteljesülés, a betetőzés felé, még az egészen fiatalok is. Azt látjuk a filmekben, a realitykben, hogy a világ legtermészetesebb dolga az első randin háztetőt építeni alapok nélkül, és hogy már egy egyszerű kontaktlencsét vagy rágógumit is szexuális töltetű reklámmal akarnak eladni. Mi a véleményed, mekkora a szerepe, a felelőssége a médiának a kapcsolatok eltorzulásában?

Kiss T. Anna: A média alakítja a mindennapi életünket. Ott látjuk a mintát, amihez igazodnunk kell, ha nem akarunk kilógni a sorból. És az emberek nem akarnak kilógni a sorból. Azt mondjuk, a saját életünket éljük, mi döntünk magunkról, de ez egyszerűen nem igaz. Igazodunk a többiekhez. A társadalomhoz, a szűkebb-tágabb közösségeinkhez, egy nálunk erősebb vagy erőszakosabb személyiséggel bíró emberhez, de a közízléshez mindenképpen. Voltak korok, amelyekben elképzelhetetlen volt a mosdatlan beszéd, ami mára mintha teljesen polgárjogot nyert volna az életünkben. Értelmiségi körökben, a tanult, amúgy kulturált emberek világában is. Ma az a deviáns, aki nem használja ezt a nyelvet, aki szépen, szabatosan beszél, akinek a szájában értéknek számítanak a szavak. Hazug, mocskos, szó szerint és átvitt értelemben is szeméttel teli világban élünk, s igen, ezt legfőképpen a média zúdítja ránk. Olyan mértékben tágult a toleranciahatárunk, hogy a média sem tehet mást, hogy eljusson hozzánk: tovább tágítja azt. Kölcsönhatásban működik ez. Sőt, míg mi mutogatunk egymásra, mármint a média és a közönsége, a világ nem áll meg: hedonistaként habzsol magába mindent és mindenkit. „Hé, állítsátok meg a világot! Ki akarok szállni” – mondja Woody Allen, évtizedek óta. Ez humornak jó, de a valóságban természetesen nem lehetséges. Az az ember, aki nem tart ezzel a pörgéssel, lemarad. Magára marad. Élhetetlenné válik. S végül a világ számkivetettje lesz. Ki akarná ezt? Fogyaszt tehát, mint mindenki. És szeret úgy, mint mindenki. Ha a valóságot jelképező műsorban azt látja, hogy mindjárt a beköltözés éjszakáján ágyba kell bújni valakivel, akkor ezt teszi a saját életében is. Hiszen ez a trendi. És nincs az a világ, amiért vállalná, hogy kilógjon a sorból. Hogy egyedivé váljon. Magányos dolog egyedinek, eredetinek lenni. Saját példámból is tudom.

TCL: Hogyan látod, hol rontjuk el a kapcsolati kommunikációt? Mi jelenti a legfőbb gondot?

Kiss T. Anna: Alapvetően az, amiről fentebb beszéltem. Hogy nem a magunk életét éljük, hanem azt, amit mintaként elénk tárnak, és amit mi ész nélkül követünk. Emellett, amíg nekem nem barátom, szerelmem, társam, hanem „pasim” van, addig az a hímnemű lény, akiről beszélünk, nem is fog másként viselkedni velünk, mint pasiként. Ehhez a szóhoz olyan link tartalom társul manapság a szóhasználatban, hogy az a csoda, ha találunk még épkézláb férfit, aki annak hiszi magát, aminek a természet megalkotta: férfinek! A hozzá tartozó tartalommal. Megfigyelted, hogy apánkat soha nem nevezzük pasinak? Rá nem gondolunk ezzel a szóval. Őt még tiszteljük valamennyire. De a fiainkat, a testvéreinket kicsi koruktól simán megcímkézzük vele, s aztán pár év, évtized múlva csodálkozunk, hogy elpasisodott a világ. És panaszkodunk miatta fűnek-fának, telesírjuk a női lapok hasábjait, miközben mi tettük ilyenné a férfijainkat. Nos, ebben a világban hogyan NE rontsuk el a párkapcsolati kommunikációt? Inkább ez a kérdés számomra. De van itt azért még egy szempont, amire te is utaltál a kérdésedben: nemcsak a média rontott sokat ezen a helyzeten, hanem általában véve a kommunikációs módszerek és eszközök alapvető megváltozása is az emberek között. A közösségi térre gondolok. Addig jó, amíg a számítógép, a weboldal, a közösségi oldalakat kezelő felület rövid, egyértelmű utasításokat tartalmaz. Könnyű megjegyezni, nem kell hozzá mély angol nyelvismeret, s nem kell értenünk az egész rendszer minden részletét ahhoz, hogy használni tudjuk. És ezt a nyelvi forma is támogatja. Ez jó. De amikor ez a rövid, célratörő nyelvhasználat része lesz a digitális térben a mindennapi kommunikációnak, s nem tűr meg maga mellett semmilyen mást, akkor nagy baj van. Mert ha gépen tesszük is, azért ne felejtsük el: még mindig ember és ember közötti párbeszéd folyik itt. A kommunikáció lényege tehát nem változott. De ha az embernek a párkapcsolatában is ahhoz kell igazodnia, hogy 150 karakternél hosszabb mondanivalója ne legyen, mert az már sok, és a másik nem képes értelmezni, akkor inkább jöjjön a gumibaba! Az legalább a 150 karaktert is megspórolja. (nevetés) Tiszta haszon. Nyilván sarkítva fogalmaztam, de a lényeg igenis ez. És ez csak a szóbeli kommunikáció. Sok minden más is változott az emberi kapcsolatokban a közösségi oldalak ilyen elsöprő mértékű térnyerésével. A párkapcsolatokban különösen. Vegyük csak egy kapcsolat életgörbéjét, a megismerkedéstől az elengedésig. Az, hogy hol és hogyan ismerjük meg a másikat, abszolút részletkérdés. Évezredeken át számtalan módja volt ennek, ma éppen eggyel többet ismerünk ezek sorában: a netes társkeresőket a közösségi oldalak kommentelővel, mint merítési területet. Mert ez utóbbi is kapcsolatszerzési terep lett. Számtalan példát láttam rá. Azonban a párkapcsolat tartalma és megélésének színtere, s főként a szakítás egészen más lett, mint valaha is gondoltuk volna. Ma elég, ha átjelölöd a családi státuszod egyedülállóról „kapcsolatban” módra, és máris birtokon belülre kerültél. Ország-világ tudtára adtad, hogy foglalt vagy, ráadásul a megfelelő billoggal láttad el a nagy ő-t is, mintegy rátenyerelve: ő az enyém. S immár nyugodtan élhetitek magánéleteteket a közösség előtt. A virtuális közösség előtt. Mert egyre kevésbé kell találkoznotok ahhoz, hogy kiéljétek a szerelem és az egymáshoz tartozás érzését. Hiszen ott vannak a szép kis szívecskék és még számtalan más emotion, amivel – sorba kopizva őket a posztban vagy kommentben – úgyis mindent elmondhattok egymásnak. Minek ehhez találkozni, nem igaz? És végül odajutsz, hogy nem látod a kedvesed tekintetét, nem érzed a kisugárzásán, hogy szomorú vagy boldog. Végeredményben, hogy nem tudsz olvasni benne, a másik emberben. Hogy nem tud tovább fejlődni a kapcsolatotok, nem lesz lehetőséged mélyebben megismerni őt, mert megrekedtél a felszínen. Instant szerelem. Az instant kávé, az instant leves, a zacskós is ilyen: hasonlít az igazira, de mégsem az. Csak gyorsan bekapod, lehörpinted, és rohansz tovább. Így lettek pontosan ugyanolyanná a párkapcsolataink, mint az egész világunk. Szétesetté, valótlanná, kapkodóvá. Félig késszé.

TCL: Írásod során a saját élményeidet használtad fel, vagy a környezetedben tapasztaltak alapján született meg a könyv?

Kiss T. Anna: Is-is. Természetesen benne vannak az élettapasztalataim, a párkapcsolatokban megélt élményeimmel együtt, de persze a tanulmányaim során megszerzett elméleti, tudományos ismeretek is. És számtalan saját, egyedi, kreatív gondolat, hiszen életem során magam is összeraktam kommunikációs módszereket és technikákat egyes vállalati- és személyes élethelyzetekre. Így fejlődik a kommunikáció. Valamennyien hozzáteszünk valamit a világ változásához, fejlődéséhez. Szerencsés a világ, ha az utóbbi irányába hatunk. Amúgy különösen a közösségi oldalak irritálnak. Én még mindig elnémulok a döbbenettől, amikor értelmes, okos emberektől látok elképesztő kommunikációs harakirit, tipikusan a közösségi média felületein. És szomorúnak tartom, hogy egy bizonyos korosztályban teljesen elvesztek az igazi, a mély, az örömteli párkapcsolatok. Mert én is így látom. A kérdéseidben megfogalmazottak teljesen helytálló megállapítások. Van például egy történet, amit 18 hónapja, mondhatom: közelről figyelemmel kísérek a legnagyobb közösségi oldalon. Többször írtam is már egy-egy vonatkozásáról a Kiss T. Anna blogon és a Szeress belém! Facebook oldalán. A történet a szemünk előtt kezdődött. A pasi vadászott, a magányos, frusztrált, egyedülálló nők pedig egytől-egyik bedőltek neki. A szép idézetek, versek, zenék, a képek könnyen elandalítják az embert. Így találta meg egymást ez a két ember is, a nő portré fotójának lájkolása révén. Pár hétig tartó ájult versüzenetek, éjszakai csetelések, majd a személyes találkozás és az ágy.  Ez volt a menetrend. Mindez jól dokumentálva a nyilvánosság előtt versekben, idézetekben, képekben. Csak tudni kell olvasni hozzá. Miközben a pasi ugyanezt játszotta más nőkkel is. Párhuzamosan. Ez is jól dokumentálva ugyanott. Egy szerelem három éjszakája. Ismerős a darab ugye? A férfi foglalt volt, feleség, gyerekek, de a közösségi média gyönyörűségei, a könnyen elkábítható nők függővé tették ettől a világtól. Ám a szerető nem akar szakítani, ő a társadalmi felemelkedés lehetőségét látja ebben a pasiban, és nem engedi el. Így lett a dologból 18 hónapja tartó szakadatlan szakítás köztük, ami szemmel láthatóan ma is tart. Mint egy szappanopera, szánalmasan szórakoztató látvány és olvasmány a hiányzol-tacepaók és a revans kommentek révén a kamu oldalakon, ahol folytatják. Mert kell az adrenalin a nap minden percében, s mert már függők mind a ketten. Miközben ez a két ember élete! És ezt mintha észre sem vennék. Minden párkapcsolati logika szerint már régen véget kellett volna érnie ennek a dolognak köztük. S ha nincs a közösségi média széles eszköztára a kölcsönös manipulációkra, már régen véget is ért volna. A férfi időközben szabaddá vált, egyedül él, tehát semmi akadálya sem lenne a normális, hagyományos férfi-nő kapcsolatnak köztük, ha valóban azt akarnák. De ez a történet nem a szerelemről, az igazi kötődésről szól. Soha nem is arról szólt. Sokkal inkább a manipulációról, a kölcsönös függővé tételről. Aki vadászott, most már maga is vad lett, kiszolgáltatott báb csupán, aki rendre könyörög egy jó szóért ebben a virtuális tobzódásban. És fordítva. A nő kisírja magát a vállán, amúgy képletesen, mert nem jött össze egy éjszakája az aktuálissal, és éppen magányosnak érzi magát. A nő éli a privát életét, méghozzá igen intenzíven, mint a közléseiből kiderül, a pasi már csak egy lett számára a sok közül a digitális térben. Ennyi. Ez lenne a szerelem modern korunkban? A közösségi média számtalan lehetőséget kínál azoknak, akik valaki szeme előtt akarnak maradni, beszélni hozzá és nem ereszteni, hogy élje tovább a maga életét. Az anonimitás a közösség előtt olyan gátlástalansággal tölti fel emberi kapcsolataiban az ilyen embert, amilyen például a prostituáltak világában is csak ritka. Ezt okozza tehát a közösségi média az emberi kapcsolatokban. Amikor írtam a könyvet, nem egyszer éppen ennek a párosnak a története, a fordulatai lendítettek egyre tovább, mint negatív példa. Stimuláló volt számomra, és érdekesebbé tette a könyvet. Amúgy nem egyedi eset az övék. De, tudod, azért én mégis sajnálom ezt a két embert és a hozzájuk hasonlókat. Mert boldogtalanok, és mert valamit nem tudnak az életről. Hogy az milyen szép is tud lenni. Hogy milyen felemelő megszenvedni egy kihűlt szerelem gyötrelmeit, és aztán egy reggel úgy ébredni: újra szabad vagyok testemben, lelkemben, nyitott egy új kapcsolatra, egy új szerelemre, egy másik férfi vagy nő megismerésére és befogadására. Nekik ez az élmény nem adatik meg. Mert amíg egy ilyen közösségi médiás tacepaó kommunikáció tart, amíg ennek nem tud ellenállni valaki, nem lehet nyitott egy másik kapcsolat iránt. A függőségek nem segítenek tiszta fejjel és szemmel látni a világot és élni az életünket. És igen, meglehet, közben az Igazi, aki végig ott volt mellettünk, végül továbbáll. Hiszen meg sem láttuk, nem volt hozzá szemünk. Meg sem próbáltuk vele, ezért azt sem tudjuk, mit veszítettünk. Csak az űr marad a szívünkben-lelkünkben, hogy valami elveszett, valamit elmulasztottunk. Én voltam már így, ahogy mondtam is korábban, tudom, miről beszélek.

TCL: Legyél szíves, mesélj a Szeress belém! című könyvedről. Milyen a felépítése? Kiknek ajánlod? Megoldást kínál arra is, hogy a párkapcsolatban élők hogyan ne rontsák el az egymás közti kommunikációt?

aaaszbkonyborito.jpg

Kiss T. Anna: A könyv több tucat technikát, módszert tartalmaz arra, hogyan kommunikáljanak a párok egymással ahhoz, hogy az ne vezessen töréshez köztük. De főként abban segít, hogyan csinálják jól, hogy az tartós, örömteli kapcsolatot eredményezzen. Vagyis a megközelítésben van a különbség. Mit tegyünk annak érdekében, hogy harmóniában tudjunk élni önmagunkkal és a környezetünkkel? Beleértve a társunkat is. Mert nem létezik külön párkapcsolati kommunikáció és külön egy a munkatársaknak, egy harmadik meg a kukás bácsinak. Már bocsánat a hasonlatért. Emberek közötti kommunikáció van, csak a megválasztott módszerek és eszközök változnak, illetve a hangsúlyok, hogy mikor melyiket a legcélravezetőbb alkalmazni. Mert az helyzetenként más és más lesz. Ezért a könyvből nem csak azok profitálhatnak, akiknek éppen konkrét párkapcsolati problémáik vannak, hanem mindenki. Kortól és nemtől függetlenül. Megismerheti és kiemelheti azokat a kommunikációs taktikákat, amelyeket aztán élete valamelyik színterén alkalomadtán bevethet, s működni fog. A könyv 25 fejezetből áll, amely egyben 25 aranyszabályt is jelent abban a folyamatban, amelynek célja, hogy megnyerjük a magunk számára a másik ember figyelmét, érdeklődését, s magunk felé fordítsuk az érzéseit is. Egyszerűbben szólva: hogy végül akár belénk szeressen. Ha elég ügyesen csináljuk, ez sikerülhet is. Velem többször megtörtént, tapasztalatból tudom, hogy lehetséges. A könyvben azt írtam le, hogyan csináljuk. Ebben az értelemben tehát leleplezem a szerelem-bűvészet kommunikációs titkait. (nevetés) Ehhez egyébként a könyvön kívül másfajta segítséget is nyújtunk az olvasóknak, akik igénylik ezt. Már kezdetét vette a Szeress belém! programsorozat, amelynek során egy éven át, egészen jövő őszig, folyamatosan olyan lehetőségeket teremtünk az érdeklődők számára, mint személyes párkapcsolati kommunikációs tréning, külön-külön férfiaknak és nőknek, workshop keretében, illetve szélesebb körben rendezett multimédiás előadások, valamint tánc-, zenei- és sportrendezvények a támogatóink révén. Időközben, szakemberek segítségével, kidolgoztam egy párkapcsolati kommunikációs módszertant a siket- és nagyothalló férfi- és nőtársaink számára. És hát hamarosan megjelenik az újabb könyvem kifejezetten azoknak az olvasóknak, akik kapcsolatban élnek, ám az krízishelyzetben van, vagy elszürkült kissé, s ezért renoválásra szorul. Természetesen ez is számtalan konkrét kommunikációs módszert és szerelmi taktikát tartalmaz majd, amelyeket jókor, jó helyen és jól alkalmazva még sikeresebb lehet a párkapcsolatunk. Ezáltal a mindennapi életünk is.

TCL: Amióta beszélgetünk, ott jár a fejemben: nem vágysz vissza a televízió világába? Mikrofon, élő műsor, adrenalin…

Kiss T. Anna: Azt hiszem, igen. Most már igen. Amikor elindult a televíziós pályám, akkor is ez motivált leginkább a munkámban: emberekkel foglalkozni, ismeretet nyújtani nekik, segíteni. És nem kis részt átadni a tudásomat, tapasztalataimat. A húszas-harmincas éveimben persze főként nekem volt szükségem a tanulásra. Ma úgy mondanám, ez kölcsönös. Miközben az emberekhez beszélek az előadásokon vagy a workshopon, én magam is tanulok az emberekről, az emberekből és az emberektől. Tudod, mennyi mindent elmond egy csillogó vagy éppen ellenkezőleg, szomorkás szempár?! Ezért szeretem jobban a valós beszélgetéseket, szemtől-szemben. Mert éreznünk kell a másik embert ahhoz, hogy tehessünk érte valamit, vagy éppen hogy vele megértethessük saját magunkat. Amikor tévés voltam, és műsort vezettem, beszélgettem a hideg fémmel és a kameralencsével és a kábelekkel, amelyek a kamerát a rendszerbe kötötték. Ilyenkor is mindig láttam az embereket, az arcokat, a figyelő szemeket a legnagyobb fényárban is. Belül, a szívemben-lelkemben. És ez izgalommal tölti el az embert, mert adni jó. Igen, ebben az értelemben hiányzik a tévézés. S ha az égiek is úgy akarják (nevetés), akkor a szerelem és én nem sokára ebben a formában is újra találkozunk a nézőkkel.

TCL: Köszönöm szépen a beszélgetést.

Kiss T. Anna Szeress belém! című könyve megvásárolható a Publio Kiadó webshopjában erre a linkre kattintva.

*

Tetszett a cikk? Osszátok meg ismerőseitekkel is!

Megtaláltok a Facebookon és az Instagramon is.

Iratkozzatok fel a hírlevélre, hogy értesüljetek a friss bejegyzésekről, DIY ötletekről és akciókról, és töltsétek le az ajándék novellát!
Feliratkozom

Támogasd a munkámat, hívj meg egy kávéra!

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

1 című bejegyzés “Interjúhétfő – Vendégszerző: Kiss T. Anna” gondolatot, hozzászólást tartalmaz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük